Közgazdasági megközelítés
Mielőtt rátérnénk az árucikkek másodlagos piacának bemutatására, előtte nézzük meg, hogy tulajdonképpen mi is maga a fogyasztás? A fogyasztás a tárgyak beszerzését, és használatát (egészen az elfogyasztásig) foglalja magába, amelynek köszönhetően a vevő valamely szükségletét kielégítheti. Ha szolgáltatást vesz igénybe, akkor is szükségletet elégít ki, de ebben az esetben a kapott árut nem elfogyasztani akarja, hanem a szolgáltató idejét, munkáját és eszközeit kívánja elhasználni arra, hogy a saját céljait elérje. Másodlagos piacról természetesen csak a megfogható áruk esetében beszélhetünk, ahol az első tulajdonos az árut nem fogyasztotta el teljes mértékben, s a még meglévő használati értéket készen áll áruba bocsátani. A használtcikket vásárló vevő akkor hoz optimális döntést, ha nincs szüksége a megvásárolt áru teljes elfogyasztására, s emiatt számára az is elegendő, ha csak „félúton száll be” a folyamatba. Ugyanez a helyzet akkor is, ha az illető nem engedheti meg magának, hogy egy 100%-ban elfogyasztható, vagyis új árut vegyen, vagy a piacon nem érhető el ilyen árucikk.
A használtcikkek piaca rengeteg szegmensből áll, hiszen ide tartozik
- a használt ingatlanok piaca,
- a használt autók adásvételei,
- a használtruha üzletek,
- az antikváriumok,
- a régiségkereskedések,
- a vásárok,
- az olyan online portálok, mint az eBay, a Vatera vagy a Jófogás.
Okos döntés vagy ráfizetés?
Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi számít jó vásárnak, s mi nem? Ha azt vesszük, hogy egy új, 100%-ban elfogyasztható áru vételára szintén 100%, és vesszük a bátorságot, hogy kijelentsük, hogy a használat során a tárgy használati értéke csökken, akkor a használtcikk vásárlója akkor jár el helyesen, ha termék elhasználódásával egyenes arányban csökkenő árszínvonalon sikerül nyélbe ütnie az üzletet. Ha ennél olcsóbban jutott hozzá, pl. egy 50%-ban elhasznált tárgyat az eredeti árának 20%-áért tudott megszerezni, akkor jó vásárt csinált, ha viszont annak 80%-áért, akkor ráfizetett. A műtárgyak esetében sokkal bonyolultabb a helyzet, mint egy épület, autó, műszaki vagy ruházati cikk esetében, mivel itt a művészi és az előszereteti érték is megjelenik az árban. Egy műtárgy ráadásul alig használható valamire, s leginkább csak díszítő funkcióval bír. Ebben az esetben az árat a műtárgy kvalitása, az alkotó személye, az állapot, az előtörténet, az ismertség, a korszellem és a közízlés határozza meg, amelytől a konkrét üzleteket kötő felek bármikor eltérhetnek.
Kép: Funzine
Tudás nélkül nem megy...
A használtcikk piacon megjelenő vevők esetében két csoport között tehetünk különbséget: vannak, akik kényszerből jelennek meg a piacon, és vannak, akik önszántukból. A kényszerítő tényezők közé soroljuk a szűkös anyagi lehetőségeket vagy a korlátos piaci keresletet (amikor az adott áruból nem érhető el új). Az önkéntes belépők esetében a használtcikkek vásárlását a gyűjtőszenvedély, a takarékoskodás vagy a kellemes időtöltést, szórakozás motiválhatja. Bizonyos helyeken a használtcikkek utáni vadászat szinte beépült a szubkultúrába, s hirdetői a saját kifinomult ízlésüket hangoztatják, ami véleményük szerint segítségükre van abban, hogy a használhatatlan vacakok közül ki tudják válogatni a valódi értékeket. Természetesen, mindez nincs kizárva, de a sikerhez a szemfüles vásárló jobban tesz, ha némi tudással is felvértezi magát. Például, nem árt ha tisztában van a keresett áru tulajdonságaival, élettartamával és kopási sebességével, minőségével, tartósságával, s annak a kornak szellemével, divatjával, amelyben az adott tárgy készült (Gregson Crewe 2003/117). A tudás másik része a használathoz, és a tárgy új funkciójához kötődik. Ahhoz ugyanis, hogy a tárgyat (különös tekintettel a művészeti alkotásokra és a designtermékekre) el tudjuk helyezni egy olyan környezetben, ahol érvényesül és megmutathatja szépségét, biztos stílusérzékkel és kreativitással kell rendelkeznünk. Az sem árt, ha ismerjük a belsőépítészeti és művészeti stílusokat, a nyerő színkombinációkat és a gyártási eljárásokat. Sokak számára az efféle kreativitás egyet jelent az önkifejezéssel is, hiszen lehetőséget teremt számukra, hogy megmutathassák egyéniségüket, s azt, hogy ízlésük mennyire eltér a tömegtől. Erre egyébként különösen a középosztály körében találunk példákat, amelynek tagjai korlátos, de viszonylag kiszámítható jövedelmüket igyekeznek a lehető leghasznosabban elkölteni, s ennek tanulmányozására, tervezésére készek időt, s energiát áldozni. A retro- és a régiségek gyűjtögetői közül néhányan kifejezetten a tudásukra büszkék, amikor azt demonstrálják környezetük felé, hogy ők a megvásárolt tárgyak történetéről, funkciójáról vagy alkotójának életútjáról többet tudnak, mint az átlag.
És milyenek az eladók?
A kereskedőknek természetesen szintén megvan a saját eszköztára, amellyel egyrészről sajátos hangulatot teremtenek, másrészről igyekeznek meggyőzni potenciális vevőiket. Az értékesítés során az eladók a használtcikkeket letűnt korok hangulatával, híres emberekkel vagy egy ma már eltűnt gyártási minőséggel hozzák kapcsolatba, amikor azt állítják, hogy „ez még békebeli” vagy „régien a nagyuraknak is ilyen volt”, netán „ma már ilyet nem gyártanak”. Ha a kereskedő ügyes, akkor a zsákmány után szimatoló, önmagát szinte vadásznak érző vevőt könnyen meggyőzheti róla, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, s jobban tesz, ha lecsap a lehetőségre.
Leginkább csak hobby
Ugyanakkor, még a legelszántabb gyűjtögetők is elismerik, hogy piacok, régiségvásárok és üzletek látogatása legfeljebb csak hobbinak jó, ugyanis a keresgélés rengeteg időt emészt fel. Ha pedig az embert egy ilyen helyzetben nem a kedvtelés vezérli, akkor bizony a tevékenység megítélése könnyen negatívvá válhat.
Felhasznált irodalom:
Gregson N. – Crewe L. (2003.): Second-Hand Cultures, Berg, New York, Amerikai Egyesült Államok
Hasonló blogbejegyézsek