Természetes dolog, hogy egy jó ötletre alapozva nap, mint nap alakulnak új cégek. A kérdés csak az, hogy ezek közül melyeket nevezhetünk start-up, vagy spin-off cégeknek?
Régen a cégek egyet jelentettek a bennük lévő erőforrásokkal: a gépekkel, az épületekkel és az ott dolgozó munkásokkal. Egy gyár annyit ért, amekkora a tulajdonában lévő eszközök értéke volt. Később aztán a cégérték elvált a materiális vagyontárgyak összegétől, és helyet kaptak benne az immateriális javak is. A gazdasági szereplők rájöttek, hogy egy jóhírű cég többet ér egy olyannál, amiben nem bíznak a vevők; egy olyan vállalat pedig, amelyben nagy tudású munkatársak dolgoznak, nagyobb potenciált rejt magában annál, ahol nincsenek innovatív ötletek.
Ma már ott tartunk, hogy egy olyan vállalkozás is esélyes lehet a világsikerre, amelyik szinte kizárólag az immateriális erőforrásokra épít. Egy ügyes csapat egy garázsból is forradalmasíthatja az informatikát, vagy kidolgozhat egy új eljárást, gyártástechnológiát. Ez a tény itt, Közép-Európában különösen fontos, hiszen a mi, tőkeszegény régiónkban mindig is az jelentette a legnagyobb problémát, hogy hiába álltak rendelkezésre kitűnő szakemberek, nem volt miből beruházni. Végre itt a lehetőség, amelynek köszönhetően végre a mi térségünk is labdába rúghat! A kérdés csak az, hogy a labda milyen messzire repül, és végre célba talál-e?
Legyen hát Budapest a Világ start-up fővárosa! A start-up cégek általában valamilyen K+F eredményre épülnek, a spin-off vállalkozások pedig egy cégből vagy egyetemi projektből kiválva kelnek önálló életre. A cél, hogy az innováció saját lábra álljon, és először csak önfenntartó gazdasági egységgé, később pedig egy jól prosperáló, tudás-intenzív céggé fejlődjön.
Tudnunk kell azonban, hogy rengeteg ötlet születik, de ezek közül csak néhány bizonyul életképesnek. Sőt, ha még életképesnek is bizonyul, nem biztos, hogy start-up lesz belőle! Az induló vállalkozások többsége (például: egy sarki fagylaltozó) nem hordozza magában a robbanásszerű növekedés esélyét, hanem csak néhány olyan akad, amely akkora újításra épük, ami megteremti a kiugrás lehetőségét. Ahhoz, hogy a fenti kérdésre választ kapjunk, először le kell ellenőrizni a modell életképességét. Ezt a tevékenységet validálásnak nevezzük. A validálás célja, hogy az első 3 hónap során választ adjon a következő kérdésre: vajon az ötlet biztos bukás lesz-e, vagy pedig van esélye a sikerre. Ennek igazolására többféle módszer is létezik: a prototípus elkészítésétől kezdve a piacelemzésig. Ebben a szakaszban a cég még nem működik, ezért a projekt fenntartása sem kerül sokba. Egyedül az alapítók megélhetését és a legalapvetőbb tárgyi eszközök beszerzését kell biztosítani. Ezt, a legelső periódust magvető szakasznak is nevezzük, amelyre a legtöbb esetben a saját vagy családi megtakarítások, illetve az ún. üzleti angyalok biztosítják a fedezetet. Ha üzleti angyalokat keresünk, akkor először a saját magunk számára is érdemes megfogalmazni azt az információt, amit szeretnénk eladni nekik. Az ő első kérdésük ugyanis az lesz, hogy az új ötlet milyen problémára jelent megoldást, vagyis: mi az a PAIN (fájdalom), amelyet el tudunk mulasztani?
A megvető szakasz után következik az inkubációs szakasz, amely körülbelül 1 évig tart. Nagyon fontos, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha az ötlet életképességét sikerült bebizonyítani, mivel a költségek ettől a ponttól kezdve ugrásszerűen megnőnek. Az inkubációs szakaszban megalakul a cég, és feláll a szervezet. A cél, hogy sikerüljön eljutni addig a pontig, ahol már a kockázati tőkebefektetők megjelenésére is számítani lehet.
A kockázati tőkebefektetők már működő cégeket keresnek, amelyeket 5-8 éven keresztül finanszíroznak. A módszerük lényege, hogy kisebbségi tulajdonrészt vásárolnak, és a cégméret növekedéséből igyekeznek profitálni. A kockázati tőkebefektető bevonása azonban nem való mindenkinek! A befektető ugyanis szeretné biztonságban tudni a pénzért, s ezért folyamatosan monitorozni, ellenőrizni fogja a céget és a benne dolgozó alapítókat, ami a függetlenség és az önállóság elvesztésével jár. Ráadásul, a befektető a saját irányvonalát fogja erőltetni, ami azt jelenti, hogy növekedési kényszer alatt tartja a céget. Számára a kötelezően elvárt minimum az éves 20-25%-os bővülés. A kockázati tők tulajdonosa ugyanis a tulajdoni hányadának értékesítéséből szeretne profitálni (más néven: az EXIT-ből), ezért elemi érdeke, hogy a cég az 5-8 éves periódus végére minél többet érjen. Ha nincs rá esély, hogy a növekedés megvalósuljon, akkor a befektető leteszi a céget, és újabb lehetőségek után néz. Ugyanakkor, naivitásra vallana azt gondolni, hogy egy profi könnyen veszni hagyná a befektetését! Mindent el fog követni annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Ez azt jelenti, hogy akár még arra is sor kerülhet, hogy a saját cégükből kiteszik az alapítókat, és tehetségesebb menedzsereket hoznak a helyükbe.
A fenti eset azonban ritka. Valószínűbb, hogy a megállapodás után akár az üzleti angyalokkal, akár a kockázati tőkebefektetőkkel egy kölcsönösen előnyös, jó hangulatú együttműködés veszi kezdetét. Az ilyen kooperáció szinte már olyan lesz, mint egy házasság, ezért nem mindegy, hogy a start-up cég milyen befektetőt választ magának! A tőketulajdonosok ugyanis a legtöbb esetben kiválasztanak maguknak egy iparágat (például: az informatikát vagy a gyógyszeripart), és abban keresnek maguknak projekteket. Erre a specializációra azért kerül sor, mert ők maguk is részt vesznek a cég felvirágoztatásában, amelyhez kapcsolatrendszerre és vezetési, szervezési tudásra van szükségük. A start-upok alapítói ugyanis a legtöbb esetben az általuk kitalált új eljárásra, vagy ötletre helyezik a hangsúlyt, és időbe telik, amíg megértik, hogy a sikeres céghez sikeres marketing és értékesítési eredményekre is szükség van. A valódi sikert ugyanis soha nem a szakmai elismerések, vagy a barátok vállveregetései jelentik, hanem minden esetben az értékesítésből származó üzleti eredmények.
Forrás: A fenti blogbejegyzés a BKIK épületében 2014. április 29.-én elhangzott Te is lehetsz start-up! c. konferencián elhangzott előadások alapján készült.
