HTML

Vaszari Tamás

Tisztelt Látogató! Amikor ezt a blogot életre hívtam, akkor sokat gondolkodtam azon, hogy miről is kellene szólnia. Végül úgy döntöttem, hogy mindent leírok, ami a múltban hatással volt rám. Szívből remélem, hogy az olvasottak Önre is inspirálólag hatnak majd! Az egyes témákat a saját véleményemmel is kiegészítettem, és arra kérem a Kedves Olvasót, hogy ha Önben megfogalmazódik valami, akkor írja meg nyugodtan! Hátha új gondolatokat ébreszt vele valaki másban is… Köszönettel: Vaszari Tamás

Címkék

ajándékozás (1) Aliyev (1) Amazon.com (1) apple (1) arculattervezés (1) árpolitika (1) ártárgyalás (1) ártárgyalás tréning (1) aspirációs csoport (1) aspirációs csoportok (2) atomenergia (2) aukció (1) autóipar (1) Azerbajdzsán (1) A művészet mint üzlet (1) befektetés (6) benjamin graham (1) brand (1) brandépítés (1) branding (2) BRM (1) Bulgária (1) business relationship management (1) business school (1) Carmine Gallo (1) cégér (1) céges honlap (1) cégtörténet (1) cégvezetés (1) cellular organisation (1) Chris Anderson (1) CMS (1) dekoráció (1) demográfiai hatások (1) demonstratív fogyasztás (1) demotgráfia (1) deomgráfiai hatások az ingatlanpiacon (1) design (1) diplomácia (1) divat (1) Dr Törőcsik Mária (1) elemzés (1) elhelyezkedés (1) erőműépítés (2) értékesítés (8) értékesítés-orientált (1) értékesítési ismeretek (1) értékesítési technikák (4) étterem-marketing (1) felnőtt (1) felnőttképzés (1) fogyasztói aspirációk (1) fogyasztói döntések (1) fogyasztói magatartás (4) framework (1) gazdaságfejlesztés (3) gazdasági helyzet (1) gazdasági válság (2) GLOBE (2) Győr (1) gyűjtés (1) hitel (1) Hofstede (1) homlokzat (1) honlap (1) honlapkészítés (1) Hosszú farok (1) identitáspolitika (1) imázs (1) ingatlan (4) ingatlanbefektetés (5) Ingatlanbefektetés- és menedzsment (1) ingatlanbefektetés és menedzsment (2) ingatlanfejlesztés (1) ingatlanpia (1) ingatlanpiaci elemzés (1) ingatlanszektor (1) innováció (3) innováció-menedzsment (1) inside-out (1) Jan Carlzon (1) Kaluga (1) kapcsolatmenedzsment (1) kapitalizmus (1) karrier (1) Kautz konferencia (1) Kelet-Európa (3) kereskedelem (1) kirakat (1) kisbefektetők (1) kisvállalkozás (2) KKV (1) klaszter (1) kockázat (1) kockázati tőke (1) konferencia beszámoló (1) könyvajánló (6) korrupció (1) kovács tünde (2) Közép-Európa (2) közép-Kelet-Európa (2) közgazdaságtan (5) közgazdasátan (1) kultúrgazdaság (1) lakáspiac (1) Lapítsd le a piramist! (1) long tail (1) luxus (1) luxusipar (1) magyar-orosz kapcsolatok (2) márkaépítés (1) marketing (16) marketingstratégia (1) marx (1) másodlagos piac (1) megapolisz (1) menedzsment (10) Mercedes-Benz (1) Mintzberg (1) molinó (1) Moszkva (1) MSPR Üzleti Iskola (1) Műgyűjteni de hogyan? (1) műgyűjtés (3) műgyűjtő (1) műgyűjtó (1) műkereskedelem (2) munkatapasztalat (1) munkavállalás (1) műtárgypiac (1) művészet (1) nagyvállalatok (1) német-orosz kapcsolatok (1) Németország (1) nemzeti identitás (1) Nemzetközi kapcsolatok (3) önkormányzati rendszerek (1) online marketing (1) orosz-azeri kapcsolatok (1) orosz-német kapcsolatok (1) Oroszország (14) Oroszország fejlesztési stratégiája (1) orosz fiatalok (1) orosz gazdaság (1) Orosz gazdaságfejlesztés (1) orosz identitáspolitika (1) orosz közigazgatás (1) orosz közigazgatási rendszer (1) orosz önkormányzatok (1) orosz regionális politika (1) orosz vidék (3) összehasonlító elemzés (1) outside-in (1) Paks II (2) pénzügyi ismeretek (1) pénzügyi műveltség (1) piaci verseny (1) PR (1) prezentáció (2) prezentációtechnika (1) Professzionális értékesítés (1) professzionális értékesítés (2) programozás (1) promóció (1) protokoll (1) Pro Minoritate (1) Putyin (2) Putyin-adminisztráció (1) Rába (1) recenzió (4) Rechnitzer János (1) regionális gazdasgáfejlesztés (1) reklám (2) rendezvényszervezés (1) sales (2) self branding (1) spin-off (1) start-up (3) startup (1) státusszimbólumok (1) steve jobs (1) Steve Jobs (2) stratégia (2) stratégiai tervezés (1) stratégiamenedzsment (2) szakmai gyakorlat (1) szejtes szerkezet (1) személyes értékesítés (1) szervezeti kultúra (1) Szkolkovo (1) szociológia (2) tárgyalástecnika (1) társadalomfejlődés (1) településhálózat (1) településmarketing (1) térelmélet (1) termeléscentrikus (1) történelem (1) tréning (1) tudásmenedzsment (4) turizmusmarketing (1) üzletfejlesztés (1) üzleti angyal (1) üzleti tervezés (1) vagyonteremtés (1) vagyon teremtés (1) vállakozás (1) vállalatirányítás (7) vállalati evolúció (1) vállalati struktúra (1) vállalatvezetés (2) vállalkozás (3) vállalkozásfejlesztés (3) válság (1) válságmenedzsment (1) változásmenedzsment (1) városfejlődés (3) vásárlási döntések (1) vaszari andrás (1) vendéglátás (3) Vendéglátás-marketing (1) vendéglátás-marketing (10) vendéglátóipar (5) vendéglátó ipar (1) versenyképesség (2) vevőszolgálat (1) vezetés (1) Vezetéstudomány (1) vezetői kompetenciák (2) vezetőképzés (2) vidék (1) vidékfejlődés (2) weboldal (1) XXI. század (1) Címkefelhő

Friss topikok

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Az orosz nemzeti identitás hatása a közgondolkodásra és az ország fejlődésére

2015.09.09. 20:30 :: Tamas Vaszari

Bevezető

Az orosz nemzeti identitás és közgondolkodás több évszázados vita tárgya, amely elsősorban arról szól, hogy Oroszország része-e a Nyugatnak, illetve egyáltalán mérhető-e annak normarendszerével. Ugyanakkor, e viták többségének közös sajátossága, hogy elsősorban filozófiai alapon próbál választ találni a feltett kérdésre, s ritka az olyan érvelés, amely a történelmi események közgondolkodásra gyakorolt hatását, illetve a társadalomfejlődés adott körülmények között megvalósuló folyamatát venné alapul.

A szerző véleménye szerint egyértelmű. hogy a jelenlegi közgondolkodást, és az oroszországi állampolgárok ön- és közösség-meghatározását azok a bizonyos, konkrét történelmi események és fejlődési folyamatok determinálják, amelyeket az adott politikai rendszerek hivatalos álláspontjai évtizedről évtizedre különböző aspektusban tárnak az ország polgárai elé. A másik, a közösség identitását és világlátást jelentősen befolyásoló tényezők csoportjába tartozik az emberek saját tapasztalatainak összessége, amelyek közül napjainkban külön kiemelkedik a múlt század ’80-as éveinek második felében útjára indult átalakulási folyamat, amely Oroszországban még ma sem tekinthető lezártnak.

Az identitás közgondolkodásra gyakorolt hatásának leírása nem csak azért szükséges, hogy előre jelezhessük Oroszország lehetséges reakcióit a geopolitika jelentette kihívásokra, hanem azért is, mert így az ország nemzetközi gazdaságpolitikai döntéseit is könnyebben prognosztizálhatjuk, külön jelentőséget tulajdonítva az EU-orosz, és magyar orosz gazdasági és kereskedelmi kapcsolatoknak. A helyzet reális megítélését nehezíti az orosz társadalom egyes rétegei és csoportjai között megfigyelhető óriási távolság, mivel az egyes csoportok más és más nézeteket vallanak. A fentiek szemléltetésére elegendő csak az ország átlagpolgára és szellemi elitje között lévő szakadékra gondolni, hogy érthetővé váljék, miért is fontos annak feltérképezése, hogy a hivatalos külső álláspont mögött valójában milyen érdekcsoportok és milyen érdekek állnak, s ezek mire épülnek, miből táplálkoznak.

 

Az orosz identitás fejlődése: történelmi kitekintés

Mielőtt hozzálátnánk az orosz nemzeti identitás leírásának megkísérléséhez, először is érdemes néhány sorban arra is kitérni, hogy pontosan mit értünk a nemzeti identitás fogalma alatt. „A nemzetállam és a demokrácia a francia forradalom ikergyermekei. Kulturális értelemben a nacionalizmus árnyékában állnak. (…) A nemzeti összetartozás politikai tudata egy olyan fejlődésfolyamatból jön létre, amely csak akkor ragadhatta magával a lakosságot, amikor azt a gazdasági és társadalmi modernizálódás folyamatai már kiszakították rendi társadalmi kötelékeiből, vagyis egyszerre mobilizálódott és vált szét egyénekre. A nacionalizmus olyan tudati formáció, amely előfeltételezi a kulturális hagyományoknak a történetíráson és a reflexión átszűrődött elsajátítását. Ugyanakkor a modern tömegkommunikáció csatornáin terjed. Mindkét körülmény mesterséges vonásokat kölcsönöz a nacionalizmusnak: bizonyos fokú konstruáltsága eleve alkalmassá teszi arra, hogy a politikai elit manipulatív módon visszaéljen vele. (…) Bár egy olyan közösség átfogó modellje, amely szőröstül-bőröstül bekebelezi az állampolgárokat, sok tekintetben nem illeszkedik a modern politikához, van egy előnye azzal a szervezeti modellel szemben, amely szerint az egyes emberek elszigetelten állnak szemben az államapparátussal, és csak egy funkcionálisan specifikált tagsági vonatkozással kapcsolódnak hozzá: ti. világossá teszi, hogy a politikai autonómia öncél, amelyet senki sem valósíthat meg egyedül, saját érdekei privát követésében, hanem csak mindannyian közösen egy interszubjektíve megosztott gyakorlat útján. Az állampolgár jogállása a viszonzott elismerés egalitárius kapcsolatainak hálózata révén konstituálódik. Ez mindenkiről a többes szám első személy résztvevői perspektíváját feltételezi, nem pedig csak a saját sikerére orientált szemlélő vagy cselekvő megfigyelői perspektíváját.”[1] A fenti gondolatmenetből különösen fontos kiemelni a nemzeti identitás konstruált mivoltát, mivel e mesterséges jelleg magában hordozza azt a lehetőséget, hogy összetevőit az adott politikai rendszer a saját érdekei szerint jelölje ki. Ebből a szempontból különösen érdekes kiemelni azokat a momentumokat, amikor a szovjet történetírás a cári hatalomról, mint az orosz birodalmiság megteremtőjéről értekezett, vagy pedig a jelenlegi orosz történelemszemlélet kialakítását, amelyben egyszerre kapott helyet az ortodox kereszténység, a cári imperializmus és a sztálini Szovjetunió, amely az immár rehabilitált generalisszimusz idején érte el nagyságának csúcspontját.

Ha az orosz nemzeti identitást történelmi kontextusban kívánjuk vizsgálni, nincs könnyű dolgunk. Ennek több oka is van: egyrészről gyakran ütközünk illuzórikus vagy idealista megközelítésekbe (Dosztojevszkíj), másrészről olyan írásokat is szép számmal találunk, amelyek Oroszországot a Másság szinonimájaként definiálják (Csaadajev), s nem veszik észre, hogy a nyugati elméletek igazolhatóságának hibájára nem lehet magyarázat az a tény, hogy Oroszország más, mint az európai országok. Az efféle elméletekeit más módszerekkel is könnyen megcáfolhatjuk, hiszen elegendő annak igazolása, hogy a XIX. századi Oroszország semmiben nem egzotikus vagy különleges azon kívül, hogy a nyugati országokhoz képest (Franciaország, Németország) egy korábbi fejlődési stádiumban leledzik, s ebből a szempontból a legnagyobb problémát az jelentheti, ha az új társadalmi berendezkedést egy erre még meg nem érett társadalomban próbáljuk meggyökereztetni (Marx).

Az orosz nemzeti identitás először Nagy Péter cár idejében jelent meg a közgondolkodásban, viszont akkor is kizárólag az elit köreiben (Plehanov). Itt szükséges szót ejteni az orosz társadalom végtelen polarizáltságáról, amely a mai napig megfigyelhető. E jelenség igazolására ott vannak a különböző művészeti, elsősorban irodalmi alkotások, amelyeket kevés kivételtől eltekintve nemesek készítettek nemeseknek. Ugyanakkor a felvilágosodás eszméi pontosan emiatt nem teljesedhettek ki: a nemesek ugyanis – bár érdeklődéssel szemlélték a polgárosodás nyugati folyamatát – a saját érdekeikkel való összeegyeztethetetlenség miatt a feudalizmus lebontását mégsem támogathatták. A szerző véleménye szerint ettől az időszaktól figyelhető meg az orosz történelemben az a kettősség, hogy az ország elitje úgy próbál modernizálni, hogy közben a fennálló, a fejlődés gátját jelentő status quo előnyeiből még ideiglenesen sem hajlandó engedni. S, ha akadt is olyan nemes, aki a polgárosodás vagy az iparosítás pártjára állt, széleskörű támogatást aligha szerezhetett. A XIX. század derekán, a Moszkva környéki és a zaporozsjei iparterületek kialakulásával Oroszország mégis eljutott oda, hogy „már nevetséges volt azon vitatkozni, Oroszországnak vajon a nyugat-európai fejlődés útján kell-e haladnia vagy sem; világossá vált: nemcsak azon kell haladnia, hanem már azt járja, mert a kapitalizmus uralkodó termelési móddá kezd válni Oroszországban”[2]. A fent említett kettősség miatt azonban a politikában megjelent „Marx kritikája” vagy egyszerűen csak „kritika”, amely a városiasodás, az iparosodás és a kapitalista fejlődés elméletein próbált fogást találni, s helyette egyfajta történelmi idealizmust, mint alternatívát mutatni. A történelmi idealizmus egyik kijelentése volt, hogy Oroszországnak idővel hátat kell fordítania Európának, de mivel még Oroszországtól keletre is nyugati mintákat követtek, így ennek az irányzatnak valós realitása nem lehetett.

A szerző véleménye szerint Oroszországban az 1917-es forradalom és átalakulás után beszélhetünk először tömeges identitástudatról abban az értelemben, hogy ettől kezdve a tömegek identitástudatát is szervezetten formálták. Az elit csoportok harcát felváltotta egy új jelenség, amelyben a pártvezetés diktált, az ellenzékiek pedig vagy a földalatti csoportokká süllyedve morzsolódtak fel, vagy emigráltak. A szocializmus felsőbbrendűsége ettől kezdve megkérdőjelezhetetlen hivatalos álláspont lett, csakúgy, mint az egyházellenesség. A világforradalom, mint történelmi szükségszerűség egészen az 1950-es évekig napirenden maradt, mígnem az atomarzenálok elrettentő ereje világossá tette, hogy egy esetleges III. Világháború vagy más, globális offenzíva a támadó felet is elpusztítaná. A hidegháborús szembenállás először a politikai vezetés győzte meg arról, hogy a kommunizmus világuralma helyett a tőkés rendszerrel való békés együttélés lesz a jövő útja, majd az állami propaganda vitorláiból is kifogta a szelet. A Béketábor identitástudatát ezek után már inkább a II. Világháború győzelmei, az űrversenyben, valamint az élsportban elért sikerek formálták. Bár az 1957-es kongresszuson Hruscsov szakított a személyi kultusszal, az 1977-es törvények értelmében „az egypártrendszer bírálata, elutasítása elvileg bűnözésnek számított. így a rendszer bármilyen bírálata jogi szempontból könnyen aggályos lehetett.”[3] Mindez oda vezetett, hogy az értelmiség kisebb csoportjai továbbra is föld alatt szerveződtek, emigráltak vagy pedig olyan területeket választottak maguknak, amelyek távol estek a politikától. 1985-től, a Glasznoszty életbe lépésétől kezdve viszont megjelent a nyílt párbeszéd, s a korábban felsőbbrendűnek kikiáltott lenini ideológiát egyre több kritika érte.

A társadalom morális válsága azonban csak a Szovjetunió szétesése után vált teljessé. Az alacsony életszínvonal a társadalom széles tömegei számára a szocializmus évtizedeiben szinte magától értetődő volt, mivel a kontroll alatt működő sajtó a nyugati jólétről aligha számolt be. (A Szuszlov által irányított Pravda viszont annál élesebb hangon kérte számon az amerikai feketék jogait, az angol bányászat felszámolását vagy a nyugat-német munkanélküliek sorsát!) 1990-re azonban a lakosság életszínvonala és az áruellátás odáig süllyedt, hogy az már önmagában is társadalmi feszültségeket indukált. Emellé jött még a bűnüldözés összeomlása, a romló közbiztonság és az elharapózó korrupció, amely kritikus mélységbe lökte a közhangulatot. A ’80-as évektől kezdve (Andropov, Gorbacsov) a Szovjetunióban is engedélyezték az egyéni vállalkozókat, majd a kisebb magánvállalkozásokat, amely néhány ember számára megnyitotta az utat a vagyonosodáshoz. Amikor ezek az emberek ünnepelt hősök lettek, az tovább mélyítette a társadalom morális válságát, mivel a harácsolás előtte bűncselekménynek számított, s most egyszeriben a bűnözőkből lettek hősök egy olyan időszakban, amikor sokak életében a nélkülözés vált általánossá. Az 1990-es évek első éveiben tapasztalható infláció semmivé tette a tömegek megtakarításait, s ez egyesek számára azt az üzenetet közvetítette, hogy mostantól nincs értelme takarékoskodni, a legjobb életfilozófia ettől kezdve: carpe diem! A szovjet, illetve 1992-től orosz társadalom ekkor szembesült azzal is, hogy országa – amelyet a propaganda a világ legerősebb országaként definiált – elvesztette befolyását Kelet-Európában, vereséget szenvedett Afganisztánban és a fegyverkezési versenyben, s az immáron szabadon áramló információkból az is kiderült, hogy az életszínvonal tekintetében is jelentősen elmarad a hanyatló kapitalizmus országaitól: Nyugat-Európától és Észak-Amerikától.

„A Szovjetunió széthullása után szinte lehetetlen felmérni azokat a szellemi távlatokat, melyek alapján feltételezhető lenne bármiféle határozott kontúrokkal rendelkező, egységesnek mutatkozó kultúrkoncepció. A társadalmi berendezkedés és az ideológiai rendszer viharos változásai megrendítették a kultúra még megmaradt védőbástyáit, az egyébként is megosztott orosz értelmiség elvesztette biztonságosnak vélt tájékozódási pontjait, civilizációs identitásának megőrzése több szinten is veszélyeztetetté vált. Ebben a zavaros eszmetörténeti helyzetben még a Kelet-Nyugat dilemma is más tartalommal telítődik, mint ahogyan az a kulturális tudatba eddig beépülni látszott.”[4] A fenti idézetet nem nehéz igazolni: az orosz társadalom találkozása a tőkés rendszerrel igencsak keserűre sikeredett: infláció, kuponos privatizáció, sokkterápia, és egy igencsak sajátságos elnökválasztás 1996-ban. Ebben az évben ért véget Borisz Jelcin első elnöki ciklusa. A szívbeteg, korrupcióval megvádolt, populista politikusnak alig volt esélye a győzelemre, s mindenki arra számított, hogy a következő elnök a kommunista Zjuganov lesz, aki nemcsak a szovjet idők létbiztonságával kecsegtetett, de arról is részletesen beszélt, hogy a nyugati tőke bevonásával miként képzeli el a kommunista Oroszország jövőjét. A Zjuganov célkeresztjébe került oligarchák (Berezovszkij, Guszinszkij) azonban összefogtak, s a tulajdonukban álló médiabirodalmakat arra utasították, hogy minden erejükkel Jelcint támogassák. Jelcint végül újraválasztották, s az oligarchák ezért cserébe olyan számlát nyújtottak be, amely az 1995-ös pénzügyi válsággal vegyítve halálos koktélt jelentett az orosz gazdaság számára, s 1998. augusztus 17-én bekövetkezett az államcsőd. Ez volt az a pillanat, amikor az ország minden lakója számára a napnál is világossá vált, hogy Oroszország nem világhatalom többé.

Az orosz állam jelenleg kettős üzenetet közvetít polgárai felé: egyrészről hangsúlyozza az ország soknemzetiségű jellegét, másrészről nem enged kétségeket ébreszteni a felől, hogy „Oroszország az oroszoké”. Az előbbiek alapján különbség van az „oroszok” (russzkij) és az „oroszországiak” (rosszijan) között, amelyek közül az utóbbi szó az Oroszországban élő, de nem orosz nemzetiségű polgárokra utal. Az orosz állam hangsúlyt fektet rá, hogy az „oroszországiaknak” „oroszországi identitásuk legyen” (Tishkov, 2008.), amelynek célja, hogy gátat szabjon az olyan nemzetiségi identitások túlzott megerősödésének, mint a dagesztáni vagy a tatár. Az Oroszországhoz tartozás „élményének” népszerűsítése érdekében az orosz állam a nemzetiségiek által lakott területeken igyekszik minél több fejlesztési projektet támogatni, illetve a közösség elöljáróinak helyet biztosít az ország döntéshozatali szerveiben is.

A fentieknek ugyanakkor ellentmond, hogy az ortodox kereszténység szinte államvallási státuszt élvez, az orosz kultúra dominanciája egyértelmű, csakúgy, mint az oroszok felülreprezentáltsága a tudományos életben, az értelmiségen belül, a nemzetközi kapcsolatokban és az üzleti életben is. Tishkov szerint a legfontosabb feladat, hogy a soknemzetiségű Oroszországban az egységes nemzeti identitás megteremtése mellett a társadalmi szolidaritást is sikerüljön megerősíteni, különös tekintettel a vallás, a kultúra és a bőrszín alapján az orosz nemzetiségűektől jelentősen különböző társadalmi csoportokra, közösségekre.

 

Az orosz nemzeti identitás napjainkban

Az orosz társadalom politikailag motivált identitásformálása Putyin elnök 2012-es újraválasztása után új lendületet kapott. A jelenséget hátterében a szerző véleménye szerint az áll, hogy 2013-ra kifulladtak az orosz gazdasági növekedés indikátorai, mivel az energiahordozók kitermelésének szerepét továbbra sem sikerült csökkenteni a gazdaságban, s nem kerül sor új húzóágazatok kialakítására sem. Mindez oda a vezetett, hogy a gazdaság bővülése megtorpant, csakúgy, mint a lakosság elkölthető jövedelme. 2014-től az ukrajnai konfliktus miatt kialakult feszült geopolitikai helyzet szembeállította Oroszországot és az Európai Uniót. A bevezetett szankciók Oroszországban sem maradtak válasz nélkül, és az állami kontroll alatt álló média hozzálátott, hogy bemutassa a Nyugat erkölcsi hanyatlását, és szembeállítsa vele az orosz társadalom tradicionális értékeit (Morozov, 2014.). Ha 2013. szeptembere után a Valdaj Klubban elhangzottak után az üzenetet egyetlen mondatban kellene összefoglalni, akkor az valahogy így hangozna: „Hiába jobb Nyugaton az életszínvonal, ha az erkölcstelenség és a morális válság miatt ezekre az országokra csak az elkorcsosulás és hanyatlás vár, Oroszország viszont hamarosan felvirágzik, s az életszínvonal eléri majd a nyugatot, mert a társadalom tiszta, s kiveti magából a devianciákat”. A Nyugattól való eltávolodás mellett a „tradicionális orosz értékek” hangsúlyozása azért is veszélyes, mert kiélezheti a nemzetiségi ellentéteket, szíthatja a bevándorlás ellenes hangulatot és könnyen céltáblává voltoztathat bármilyen szubkultúrát vagy közösséget amiatt, hogy nem objektív, hanem szubjektív meghatározás, s ezzel önkényesen alakítható. A kérdés ezek után az, hogy Oroszországban a társadalom milyen üzenettartalommal szólítható meg eredményesen?

Hofstede vizsgálatai szerint történelmi okokból Oroszországban máig megfigyelhető a társadalmi igény az erős központi hatalomra. Ez nemcsak a cárizmusnak, majd a kommunista diktatúrának köszönhető, amelyek élén kevés kivételtől eltekintve szinte végig egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű despota állt, hanem a rendszerváltás utáni káosz éveinek is, amikor a magára maradt és elnyomott, kihasznált társadalom egy megmentőért kiáltott.

Az orosz társadalom tagjai igencsak kollektivisták, s az individuum alig jelenik meg. Ugyanakkor, a szerző véleménye szerint a társadalom tagjai körében népszerűek a kerülőutak, az ügyeskedés, ami termékeny talajt biztosít a korrupciónak és a feketegazdaságnak. A társadalmi konszenzussal szembemenő individualizmus irigységet és kirekesztést szül, s ebben a média szerepe is kettős: a sikertörténetek és minták bemutatása mellett (pl.: Forbes magazin orosz nyelvű kiadása) bizonyos sajtóorgánumok előszeretettel keltenek irigységet, s alakítanak ki olyan képet a társadalom alsóbb rétegeiben, hogy meggazdagodni, előbbre jutni csak tisztességtelen úton lehet. Emellett az orosz társadalomban természetesen fontos a család és a barátok szerepe, már csak a viszontagságos körülmények miatt is.

Az orosz társadalom a szerző megítélése alapján egyértelműen maszkulin vonásokat hordoz: a férfi és női szerepek egyértelműen elkülönültek, a férfiakra nehezedő stressz, különös tekintettel a társadalmi elvárásokra pedig jelentős. Az anyagi siker szerepe Oroszországban kiemelkedő: a saját (főleg moszkvai) lakás, illetve a divatos autó egyértelmű bizonyítékot jelent az illető státuszára. Emiatt jelentős az erőn felül költekezés, a státuszszimbólumok halmozása, a luxusfogyasztás erőltetése a megtakarítások kárára (akár fogyasztói hitelek segítségével) és a lappangó stressz, az elfojtott kisebbségérzés, valamint az attól való félelem, hogy hátha jön valaki, aki erősebb, hatalmasabb, magasabb státuszú.

A bizonytalanságot az orosz emberek jól tűrik. Talán most nő fel az első generáció, amely nem kényszerült rá, hogy óriási tragédiákon vagy az életet megkeserítő nehézségeken menjen keresztül. Az 1990. előtt születettek szinte mindegyike jól emlékszik még:

  • a szocializmus évtizedeire, amelyet az akadozó áruellátás jellemezett, s ezért ajánlatos volt bespájzolni, ha mégis kapható volt valami,
  • a rendszerváltás veszteségeire és társadalmi bizonytalanságára,
  • a félresikerült privatizációra, ahol a kapott kupont sokszor csak egy csomag cukorra vagy egy pár cipőre sikerült elcserélni,
  • a ’90-es évek hiperinflációjára, amely egy pillanat alatt semmivé tette az évtizedek alatt összekuporgatott vagyonkákat,
  • a ’98-as államcsődre,
  • vagy egyszerűen csak azokra a csalásokra, amelyekben jelentős pénzösszegeket veszített el.

A bizonytalanság érzése oda vezetett, hogy az orosz társadalom többsége a mának él, ha pénze van, azt mielőbb árura vagy szolgáltatásra cseréli, ha pedig mégis megtakarít, akkor azt lehetőleg dollárban, Euroban teszi, a tehetősebbek pedig előszeretettel bízzák pénzüket külföldi bankokra (Svájc, Ciprus).

A fenti okok miatt hosszú távú időorientációról Oroszország esetében egyáltalán nem beszélhetünk. A szerző érdeklődéssel szemléli, hogy a fiatalok miként reagálnak majd a 2014-es év fő gazdasági eseményére, amikor is a Rubel értékének felét elvesztette a Dollárhoz képest, s az import javak egyik hétről a másikre ismét csak egy szűkebb csoport számára váltak napi szinten elérhetővé.

A szervezeti kultúrák esetében jelentős a hierarchikus elkülönülés, a felsőbb szinten állók egyértelmű dominanciája és a lehatárolt szerepkörök. A szubszidiaritás idegen fogalom Oroszországban, a fentről kapott utasítások végrehajtása pedig kötelező. Jellemző, hogy a Glasznosztyig Oroszországban büntetőjogi következményei voltak annak, ha valaki a hivatalos pártideológia ellen agitált, s még ma sem ajánlatos a politikusok közvetlen bírálata. Gyakoribb, hogy az emberek igyekeznek függetleníteni magukat a „nagyoktól”, s megteremteni a maguk privát szféráját. Ugyanezt a munkahelyeken is megfigyelhetjük, ahol a gyenge fegyelem, a lustaság, a kisebb szabotázsok és a főnökök utálatai jelentik az ellenállás eszköztárát.

Természetesen, a fenti bekezdések nem csak a szerző előtt ismertek. A politika is reagál rá, s a közösség szervezését, a politikai berendezkedést is ennek tudatában alakítja. A Vladislav Szurkov által kidolgozott „irányított demokrácia” elmélet lényege, hogy a világban sehol nincs korlátlan szabadság. Az „irányított demokrácia” a Hofstede által leírt identitással is könnyen összeegyeztethető, a legfontosabb jellemzői (Petrov – McFaul):

  • erős elnöki hatalom és gyenge/alárendelt végrehajtó intézmények,
  • állami médiafelügyelet,
  • a választási rendszer csak igazolja, legitimálja az elit döntéseit,
  • a rövidtávú sikerek oltárán feláldozzák a hosszú távú fejlődést[5].

Az irányított demokrácia legnagyobb gyengesége, hogy a döntések információhiányos közegben születnek, hiszen szemben a szubszidiaritással. Az elmélet abból az illúzióból indul ki, hogy a káoszt csak az egy kézben összefutó szálakkal lehet elkerülni, a valóság azonban az, hogy a különböző érdekcsoportok torzítják a döntéshozókhoz eljutó információkat, sok esetben korrupció is felmerül, s ennek nyomán részrehajló, káros döntések születnek. Az elitista berendezkedés ugyanakkor számos előnnyel is jár a társadalom számára, amelyről kár lenne megfeledkezni: a szigorú hierarchia átlátható függelmi viszonyokat teremt, s ezzel kiszámíthatóságot hoz, a felsőbb körök döntései pedig felmentik a felelősség alól az alávetetteket.

Érdekes, de cseppet sem meglepő jelenség, ahogyan a paternalista berendezkedés a munkahelyeken is megjelenik. A vezetők nem csak irányítanak, de gondoskodnak is beosztottaikról. Gyakori, hogy a vezető a magánéleti problémák megoldásában is segítsen, vagy munkahelyi kiváltságokat (pl.: vállalati autót) magánhasználatra is engedélyezzen. Az identitás szempontjából fontos megjegyezni, hogy sok esetben a személy önmeghatározásának része az a tény, hogy az illető mekkora szervezet tagja, milyen óriásvállalat munkatársa, vagy éppen „mekkora urat szolgál”.

 

Következtetések és eredmények

Az oroszországi események és fejlődési tendenciák esetében gyakran szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy azokat értékelhetjük-e a nyugati mérési módszerek segítségével? A szerző véleménye szerinte a válasz „igen”, mindössze azt kell belátnunk, hogy a fejlődést meghatározó történelmi események, illetve a polgárok gondolkodását és értékrendjét meghatározó lélektani tényezők és benyomások jelentősen eltérnek a nyugat-európai embereket ért hatásoktól, s emiatt az emberek gondolkodása, világlátása is jelentős mértékben eltérő lesz.

Oroszország fiatal demokrácia, ami azt jelenti, hogy viszonylag kevés tapasztalattal rendelkezik ezen a területek, s a problémán a rendszerváltás után a moszkvai belvárosban gombamód szaporodó külföldi NGO-k és tanácsadók megjelenése sem változtatott. Az emberek fejében ugyanis még mindig azok az öröklött társadalmi minták a meghatározó jelentőségűek, amelyek az autokratikus berendezkedéshez, a szigorú hierarchiához és gondoskodó, a döntések felelősségét magukra vállaló, de mégis elszámoltathatatlan vezetőkhöz kapcsolódnak. A fentiek miatt az orosz ember nem vágyik önállóságra, nem követeli az átlátható állami működést, és nem törekszik arra sem, hogy saját maga gyűjtsön babérokat. Az egyszerű orosz próbál besimulni és túlélni, s inkább csak némi irigységgel, mint valódi tettvággyal a szívében nézi az ország javai felett uralkodó elit életét és tevékenységét. Az átlagember számára a tudat is elegendő, hogy egy nagy nemzet, egy világhatalom polgára, s ezért az illúzióért akár áldozatokra is hajlandó. A szerző véleménye szerint a világhatalmi státuszról szőtt ábránd az orosz társadalom közös kincse, amelyből idős és fiatal, férfi és nő, szegény és gazdag, munkás és értelmiségi egyaránt részesül. E közös kincs birtoklása adja azt a közösségi erőt, amely képessé teszi az embereket a szervezetlenség vagy a visszaélések okozta kínok elviselésére, s ez feljogosítja az elitet arra, hogy az illúziók fenntartását indokul felhasználva a közösség többi tagja felett basáskodjék.

Nem kérdés ugyanakkor, hogy reformokra igenis, szükség van. Sürgős reformra szorul az államigazgatás, a bűnüldözés, de maga a gazdaság is. Oroszország csak úgy törhet ki a világpiacnak kiszolgáltatott helyzetéből, ha az energiahordozók kitermelése és exportja mellett további húzóágazatokat is képes kialakítani, és az európai és kínai áruk fojtogató gyűrűjében meg tudja erősíteni iparát, illetve szolgáltató szektorát.

A szerző szerint a reformokkal kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor? Ha megvalósulnak, és Oroszország képes lesz ismét fejlődési pályára állni, vonzó élettérré válni polgárai számára, illetve termékeny táptalajt nyújtani a hazai és betelepülő cégek számára, akkor a polgárok identitás, s ezzel együtt a társadalom identitása is megváltozhat. A sikerekből táplálkozó és megerősödő önbizalom ugyanis erősítheti a kollektivizmust, a jövőbe vetett hitet és a hosszú távú tervezést, megtakarítást, felhalmozást, amely öngerjesztő folyamatként elvezethet a jóléthez. A jólét pedig társadalmi stabilitást, s talán növekvő szolidaritást is magával hoz majd, amely végre elvezethet egy nyitott, toleráns Oroszországhoz.

 

Összegzés

A jelen írás keretein belül a szerző megkísérelte bemutatni az orosz nemzeti identitás fejlődésének egyes mozzanatait, különös tekintettel azokra a problémákra és sajátosságokra, amelyek a vizsgált társadalmat jellemzik. A kutatómunkát nehezítette, hogy az identitás fejlődést gyakran próbálták különböző ideológiai irányzatok alapján értelmezni, torzítani vagy erőltetni, sőt, az orosz társadalom önmeghatározása ma sem semleges az aktuálpolitika önkényétől.

Az identitás vizsgálatához a szociológia és a történelem ad objektív támpontokat. Hofstede kutatásai alapján egy erősen centralizált, hierarchikus, maszkulin vonásokat hordozó társadalom képe rajzolódik ki előttünk, amelyben a hosszú távú fejlődés ígérete áldozatul esik a rövidtávú érdekeknek.

A jelenlegi helyzetből csak az államigazgatás, a bűnüldözés reformja jelenthet kiutat, amely képes rá, hogy megtisztítsa a társadalmat és a gazdaságot a korrupciótól, s garantálja a tulajdonjog biztonságát, különös tekintettel a szellemi tulajdonra. Csak egy ilyen fordulat képes rá, hogy az orosz gazdaságot ismét növekedési pályára állítsa, ösztönözze az innovációt, s alapját adja az életszínvonal növekedésének. Igazolt tény, hogy a növekvő életszínvonal a társadalom és az egyén önértékelésére is pozitív hatással van, ami képes rá, hogy csökkentse a stresszt, a félelmeket, s ezzel a társadalmat szolidárisabbá és nyitottabbá tegye.

A szerző véleménye szerint egy jövőbeni, nyitott orosz társadalom képes lenne rá, hogy teret biztosítson a gazdasági szereplők közötti szinergiának, illetve a jelenlegi ütemnél intenzívebben integrálódjék az ún. „nagyobb Nyugat” (Brzezinski) rendszerébe. Egy ilyen integráció kétséget kizáróan pozitív hatással lenne az orosz társadalom és gazdaság fejlődésére is, ami azt jelentené, hogy az ország egy emelkedő spirálba kerülne.


 Felhasznált irodalom:

  1. Boris Groys: Az orosz nemzeti identitás keresése, Letöltve a C3.hu weboldalról 2015.05.01-én, http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/1920/09szam.htm
  2. Gémesi Ferenc (2013.): Az oroszországi nemzet, Letöltve az Oroszvilág.hu weboldalról 2015.05.01-én, http://oroszvilag.hu/?t1=elemzesek_interjuk&hid=4124
  3. Szőke K. – Bagi I. (2006.): Az orosz kultúra Nyugat és Kelet között, Szöveggyűjtemény, Letöltve az ELTE weboldaláról 2015.05.01-én, http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Szlavisztika/97Bagi/Bagi%20sz%F6veggy%FBjtem%E9ny-legAKTU%C1LISabb.pdf
  4. Putyin felszólalása a Valdaj Klubban (2013.), Letöltve az Oroszvilág.hu weboldalról 2015.05.01-én, http://oroszvilag.hu/?t1=oroszorszag_hirei&hid=4302
  5. Miklós és Sztálin a legkedveltebb (2015.), Letöltve az Oroszvilág.hu weboldalról 2015.05.01-én, http://oroszvilag.hu/?t1=tortenelem&hid=5663
  6. Habermas J.: Állampolgárság és nemzeti identitás, Letöltve a Beszélő Online weboldalról 2015.05.02-án, http://beszelo.c3.hu/cikkek/allampolgarsag-es-nemzeti-identitas
  7. Morozov V. (2014.): Nature abhors a Vacuum, Letöltve 2015.05.03-án a Russia in Global Affairs weboldalról http://eng.globalaffairs.ru/number/Nature-Abhors-a-Vacuum-16994
  8. Khavronina S. (2014.): Hofstede Theory of Cultural Dimensions, Letöltve az Opening New Russia c. blogról 2015.05.03-án, http://openingnewrussia.blogspot.hu/2013/02/hofstede-theory-of-cultural-dimensions.html
  9. Sakwa R. (2011.): Surkov: dark prince of the Kremlin, Letöltve az oDR – Russia and beyond c. weboldalról 2015.05.03-án, https://www.opendemocracy.net/od-russia/richard-sakwa/surkov-dark-prince-of-kremlin
  10. Petrov N. – McFaul M. (2005.): The Essence of Putin’s Managed Demokracy, Letöltve a Carnegie Alapítvány honlapjáról 2015.05.03-án, http://carnegieendowment.org/2005/10/18/essence-of-putin-s-managed-democracy/2a3
  11. Dumetz J. (2009.): Riding the waves of the Russian culture, Letöltve a Goinglobal.com weboldalról 2015.05.04-én, http://old.goinglobal.com/hot_topics/russia_jerome_culture.asp
  12. Tishkov V. (2008.): The Russian People and National Identity, Letöltve a Russia in Global Affairs weboldalról 2015.05.04-én, http://eng.globalaffairs.ru/number/n_11287
  13. Triesman D. (2009.): Presidential popularity in a young demokracy: Russia under Jeltsin and Putin, Letöltve a Kaliforniai Egyetem honlapjáról 2015.05.04-én, http://www.sscnet.ucla.edu/polisci/faculty/treisman/Papers/Pres%20pop.pdf
  14. Karaganov S. (2014.): National identity and the future of Russia, Letöltve a Valdaj Klub honlapjáról 2015.01.02-án, http://vid-1.rian.ru/ig/valdai/Identity_eng.pdf

 

Hivatozások:

[1] Habermas J.: Állampolgárság és nemzeti identitás, Letöltve a Beszélő Online weboldalról 2015.05.02-án, http://beszelo.c3.hu/cikkek/allampolgarsag-es-nemzeti-identitas

[2] Plehanov G. (1912.): Az orosz társadalmi gondolkodás története, 266. old. Letöltve az ELTE weboldaláról 2015.05.02-án, http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Szlavisztika/97Bagi/Bagi%20sz%F6veggy%FBjtem%E9ny-legAKTU%C1LISabb.pdf

[3] Krausz T.: A Brezsnyev-korszak, 479. old. Letöltve az ELTE weboldaláról 2015.05.02-án, http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Szlavisztika/97Bagi/Bagi%20sz%F6veggy%FBjtem%E9ny-legAKTU%C1LISabb.pdf

[4] Végtelen zsákutca: Szellemi útkeresések az ezredfordulón, 497. old. Letöltve az ELTE weboldaláról 2015.05.02-án, http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Szlavisztika/97Bagi/Bagi%20sz%F6veggy%FBjtem%E9ny-legAKTU%C1LISabb.pdf

[5] Petrov N. – McFaul M. (2005.): The Essence of Putin’s Managed Demokracy, Letöltve a Carnegie Alapítvány honlapjáról 2015.05.03-án, http://carnegieendowment.org/2005/10/18/essence-of-putin-s-managed-democracy/2a3

 

Pro Minoritate

A fenti írás bővített és szerkesztett változata Dr. Grúber Károly társszerzővel közösen a Pro Minorítate c. kiadvány 2015. évi nyári számában is megjelent, amely az alábbi webcímen érhető el: http://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2015/ProMino-1502-07-Gruber-Vaszari.pdf

Szólj hozzá!

Címkék: nemzeti identitás identitáspolitika Oroszország Hofstede orosz identitáspolitika Pro Minoritate

Fiatalon, vidéken, Oroszországban*

2015.08.24. 05:24 :: Tamas Vaszari

Feljegyzés

Az elemzett szakcikk az 1994. és 2011. közötti helyzetet vizsgálja, amely időszakban az orosz fiatalság először szembesült a piacgazdaság jelentette kihívásokkal, a szegénységgel és az elvándorlás lehetőségével. A Szovjetunió felbomlása után az országban működő mezőgazdasági vállalkozások száma két évtized alatt 56%-kal csökkent, a mezőgazdaságban foglalkoztatottak pedig a legalacsonyabb fizetési kategóriába kerültek. A megmaradt cégek alig fele működik nyereségesen, s számukra is problémát jelent az alacsony likviditás, a bérek kifizetése, és a nyugat-európainál kétszer-háromszor magasabb tranzakciós és logisztikai költségek előteremtése.

 

A vidéki orosz társadalom szociológiai bemutatása

Jelenleg az ország népességének 26%-a él vidéken, ami 37,3 millió embert jelent. A szám folyamatosan csökken, 2002. és 2010. között 1,2 millió fővel lett kevesebb. A születési mutatók javulnak: az ezer lakosra jutó születések száma 2006-ban 11.3 fő volt, 2010-ben pedig már 14 fő, a halálozási ráta pedig csökkent: az azonos időszakokban 17,3 főről 16,1 főre. Az elvándorlás jelentős: 8 év alatt a munkaképes lakosság 2,7%-a költözött városba, az újonnan érkezettek között pedig városiakat (62%), más falvakból érkezőket (29%) és külföldieket (9%) is találunk, akik főleg a FÁK tagországokból érkeztek, és maguk is orosz nemzetiségűek (82,2%).

A helyi önkormányzatok száma 2002. és 2010. között 8500-zal csökkent, amelynek oka a legtöbb esetben egy városhoz való csatlakozás volt. Oroszországban jelenleg 134.000 lakatlan terület van, a települések 27%-án pedig tíznél kevesebb ember él. Az elvándorlás itt a legjelentősebb. A vidéki lakosok 5%-a 11-100 fő közötti lakosságszámú településen él, ötödük pedig 101-1000 fős közösségben. A vidéki lakosság több, mint fele (2002.: 51,8%, 2010.: 54,8%) 1001 főnél nagyobb, vidéki településen élt.

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 8 év alatt 2,5 millió fővel csökkent. Az elvándorlás a fiatalok között a legmagasabb, a célpontok listáján pedig a területi központok, és a két főváros szerepelnek. Az elvándorlás sebessége gyorsul, mivel a vidéki fiatalok között nagyobb a munkanélküliek aránya, mint a városokban. A munkanélküliek többsége legfeljebb középfokú végzettséggel rendelkezik, szakmája pedig nincs.

 

A vidéki fiatalság iskolázottsága

A vizsgált időszakban a vidéki fiatalok iskolázottsági mutatói közül főleg a diplomások száma mutatott jelentős emelkedést, ami annak köszönhető, hogy számos vidék nagyvárosban működnek kihelyezett főiskolai vagy egyetemi karok, amelyek a nappali mellett levelező vagy esti tagozatos képzést is kínálnak. Ugyanakkor, a vidéki fiatalok közül még ma is csak minden ötödik szerez diplomát. Érdekes, hogy a középiskolások körében a továbbtanulási szándék vidéken és városban is egyforma mértékű: kb. 62%. A vidéki iskolák által nyújtott alacsony oktatási színvonal ugyanakkor gondot jelent, ezért a szülők igyekeznek gyermekeiket mielőbb a városokban taníttatni.

A média hatása most először formálja át tömegesen a fiatalok világnézetét, és erősíti meg bennük a hedonista és individualista szemléletet, amelynek tere a város. Mivel a diplomások nem tértnek vissza vidékre, ezért a vidéki értelmiség, és a mezőgazdasági menedzserek száma folyamatosan csökken, s immáron hiány mutatkozik belőlük.

 

A vidéki fiatalok foglalkoztatottsága

A vizsgált időszakban a 23 és 30 év közötti fiatalok 54,6%-a dolgozott vállalatoknál, intézményeknél, állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben vagy kisebb gazdasági társaságoknál: 19% a kereskedelemben, 15,5% a közoktatásban és az egészségügyi ellátórendszerben, 13,5% a mezőgazdaságban, 10% az építőiparban, 7% pedig az iparban.

A Szovjetunió felbomlása után az iskolák, kórházak, rekreációs központok, postahivatalok és önkormányzati szervek által kínált munkahelyek száma jelentősen lecsökkent, s hiába a biztonságos munkahely, a bérek minimálisak.

A fiatal munkanélküliek és alkalmi munkából élők száma sajnos növekszik, s a mezőgazdasági cégek csődje csak fenntartja ezt a jelenséget. A megmaradt cégek viszont jól képzett, minőségi munkaerőt keresnek, s az alacsony iskolázottsággal rendelkező emberek számára alig akad munkalehetőség.

 

A vidéki fiatalság anyagi helyzete

2010-ben a mezőgazdaságból élők átlagos jövedelme 11.200 Rubel (kb. 80.000 Ft) volt, de a területi különbségek igen nagyok: a Transzbajkáli területen 3.500 Rubel, a Krasznodari területen pedig 23.400 Rubel volt az átlagos jövedelem. A létminimum ezzel szemben 4.480 Rubel volt a Tambovi területen, és 12.330 Rubel Kamcsatkán. Oroszországban a szegénységet úgy definiálják, hogy a szegényeket azonosítják a létminimum alatt élőkkel. 2010-ben a vidéki orosz fiatalok közel fele volt a létminimum közelében, vagy az alatt. Elmondható, hogy magasabb jövedelemre csak azoknak volt esélyük, akik munkatapasztalattal vagy megfelelő iskolai végzettséggel rendelkeztek.

Ha a háztartások jövedelmét vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy az a családban dolgozók számától és munkaerő-piaci helyzetétől függ. Gyakori, hogy a fiatalok számára elérhető fizikai munka bére még a létminimumhoz sem elegendő. A helyzet úgy áll elő, hogy a cégek nem kínálnak folyamatos, csak időszakos munkalehetőséget, s előfordul, hogy készpénz helyett természetben fizetnek a dolgozóknak. 2011-ben viszont a cégek 36%-a ugyan nem talált elegendő munkaerőt, de a létminimum eléréséhez szükséges bért így sem ajánlott.

 

Illegális munka a vidéki fiatalság körében

Az árnyékgazdaság megerősödése a rendszerváltás öröksége, amely az 1990-es évek elején jelent meg. Az orosz állami statisztikai hivatal 2011-es adatai szerint a 15-24 éves korosztályban az illegális munkavállalók aránya elérte a 40%-ot, a 25-29 éves munkavállalók között a 30%-ot, felette pedig átlagosan 24% volt. A vidéki illegális munkavállalók harmada a mezőgazdaságban vállalt munkát, 43%-uk egyéni magánvállalkozásoknál, 36% egyéni vállalkozóknál, 20% pedig családik gazdaságokban vagy őstermelőknél.

A vidéki orosz fiatalok 95%-a nem szeretne saját vállalkozást, a próbálkozó 5%-ból 4% csődbe megy, s csak 1% sikeres. A sikertelenség oka sok esetben a piaci ismeretke hiánya, illetve a hivatalnokok és gazdagok iránt táplált ellenszenv.

A fekete munkások arra kényszerülnek, hogy felvállalják a létbizonytalanságot és a védtelenséget, hiszen így nem érvényesíthetik munkavállalói jogaikat.

A vidéki illegális munkavállalók 41% 10.100 és 20.000 Rubel közötti összeget keresett havonta, 32,4%-uk pedig 5.000 és 10.000 Rubel közötti bért kapott. A dolgozók 9%-a a kapott béréből az étkezésre fordított kiadásait sem tudta fedezni, 36% pedig épp’ csak az élelmiszert engedhette meg magának. A fentiek miatt a fiatalokat sújtó szegénység mértéke különösen jelentős.

 

Házasság és családalapítás

Elmondható, hogy a vidéki orosz fiatalok egyre később kötnek házasságot, bár az élettári és házastársi kapcsolatok aránya még így is jelentős. A késlekedés oka, hogy a tanulással töltött évek száma emelkedik, s az orosz nők olyan férfiakat keresnek, akik már rendelkeznek egzisztenciával. Ebbe a szociális státusz és az anyagi javak egyaránt beletartoznak.

 

Következtetések

A vidéki orosz fiatalság esetében a boldogulást az egyének környezete határozza meg. A város lét előnyei miatt jelentős az elvándorlás, ami különösen az értelmiség esetében jelent gondot. A vidéken maradó fiatal munkavállalók közül sokan csak alkalmi vagy illegális munkát találnak, ami nem biztosítja a minőségi élet és az anyagi boldogulás feltételeit. Az illegális munkavállalók ráadásul védtelenek, s a társadalmi ellátórendszer előnyeit sem élvezhetik. A folyamatot az agrárszektor átalakulása is nehezíti, hiszen a régi, nagy munkáltatónak számító állami gazdaságok eltűnnek, s helyükbe kevés, de minőségi munkaerőt kereső magáncégek érkeznek.

*Ez a feljegyzés az alábbi, angol nyelven megjelent szakcikk alapján készült: M. Mukhanova: Rural Youth in Russia: Their Status and Prospects for Development // Eastern European Countryside, 2014, №20

Szólj hozzá!

Címkék: szociológia Oroszország vidékfejlődés orosz vidék orosz fiatalok

A közigazgatástól az önigazgatásig Oroszországban*

2015.08.12. 06:05 :: Tamas Vaszari

Feljegyzés

 

Az „új kormányzás” (new governance) fogalma és rendszere a Fordista törvénykezés válságára kíván megoldást nyújtani, amelynek keretében a társadalom működtetését új elvek alapján szervezik meg. A Fordista irányítás rigid, hierarchikus és bürokratikus, ahol az erőviszonyok előre eldöntöttek. Az intézményredszer formális, minden tervek szerint működik, a regionális politika célja pedig nem más, mint a teljes foglalkoztatottság elérése, lehetőleg a mezőgazdaságban.

Az új korányzás (governance) rugalmas rendszer, amely a megváltozott feltételek között új eljárásokat alkalmaz. Az governance rendszerében az állami és a civil szervezetek kéz a kézben dolgoznak, így a munkába bekapcsolódhat a magánszektor és a karitatív szervezetek is. Az új rendszer előnye, hogy így minden résztvevő magával hozhatja a saját, speciális tudását.

Oroszországban a közigazgatási rendszer három szintű: szövetségi, regionális és helyi. Az első kettő hatóságként működik. A helyi közigazgatás a szovjet időkben szinte semmilyen önálló döntést nem hozhatott, de 1993-tól jogköre kiszélesedett, és ma már maga is önálló döntéshozó szerv.

 

Szereplők

Ha megnézzük, akkor azt látjuk, hogy a governance összes szereplője jelen van Oroszországban is:

  • a lakosság,
  • a magánszektor,
  • az állami cégek, intézmények,
  • a civil szervezetek,
  • a külföldi partnerek,
  • és a helyi közigazgatási szervek is.

Az emberek igényei többnyire a jogok és a személyes szabadság érvényesítésére irányulnak. Oroszországban az alapszükségletek (étkezés, közoktatás, egészségügyi ellátás) állnak az első helyen, amelyek a túléléshez, a háztartás anyagi helyzetéhez, a javakhoz, a család demográfiai összetételéhez és a természeti erőforrásokhoz is kapcsolódnak. Fontos leírni, hogy az orosz társadalom egy része nem kíván felelősséget vállalni a saját életéért és döntéseiért, hanem ennek terhét külső szereplőkre ruházza át. A paternalizmus iránti vágy 1990-ig kielégített volt, de a rendszerváltás után az újonnan hatalomra kerülőknek is fel kellett vállalniuk ezt a szerepkört.

A kollektivizmus – amellyel fentebb már részletesen foglalkoztunk – szintén megkerülhetetlen kérdés. A régi, kollektivista értékrendtől ma már elmozdulást tapasztalhatunk az individualizmus irányába, hiszen a falusi lakosság nagy része ma már leginkább csak magára gondol, és az anyagi sikerek szerepe is felértékelődött az emberekben (elsősorban a média által közvetített üzenetek hatására).

A lecsúszás komoly probléma az orosz társadalomban, különösen vidéket. Az alacsony foglalkoztatottsági ráta és a létminimum közeli jövedelmek a munkaerőnek csak igen alacsony szintű újratermelődését teszik lehetővé. A tartós munkanélküliség pedig még tovább rontja a munkavállalók pozícióját, s egy-két év után sokan az alkoholizmusnál kötnek ki. A megélhetést ekkor már leginkább csak napszám vagy más, hasonló alkalmi munka biztosítja, nyomorszinten.

A magánszektor célja a nyereséges működés és a növekedés, de akarva akaratlanul a társadalom számára is hasznot hajt, hiszen felszívja a munkaerőt és a jövedelem-kifizetéseken keresztül hozzájárul a helyi közösség életminőségének emeléséhez. A vidéki magánszférában a nagyvállalatok főleg az agrárszektorban, a KKV-k az erdőgazdaságokban és az építőiparban tevékenykednek, a mikro- és egyéni vállalkozók pedig a szolgáltatások (kereskedelem, vendéglátás, idegenforgalom) területén aktívak.

Az állami cégek, intézmények a mezőgazdasághoz, az erdőgazdasághoz, az építőiparhoz és a szociális szolgáltatásokhoz köthetők. Az intézmények (iskolák, elsősegély állomások, kórházak, könyvtárak) többnyire központi forrásokból működnek, s jövedelemtermelő képességük igen alacsony, ha egyáltalán van ilyen.

A civil szervezetek közé soroljuk a nőegyleteket, a gyermek-jóléti intézményeket, és a politikai tömörüléseket is, de tudnunk kell, hogy súlyuk jelentéktelen.

A külföldi partnerek az orosz falvakban szinte egyáltalán nincsenek jelen, s csak elvétve találhatunk olyan települést, ahol mégis. A közös projektek célja, hogy egy helyi adottságra alapozva bevonja a helyi lakosságot a termelésbe. A külföldi szereplők bevonásával futó projekteknek otthont adó települések kiválasztása általában a központokban történik,

A helyi közigazgatási szervek érdekei a közjóra, a gazdaságfejlődésre és a politikai atmoszférára irányulnak. Napjainkban azonban az orosz önkormányzatok pénzügyi forrásai igen alacsonyak. Jellemző adat, hogy a 12.000 orosz önkormányzat közül mindössze 400 önellátó, és 6.000 egyáltalán nem rendelkezik saját forrásokkal, ami azt jelenti, hogy az érdekérvényesítő képességük sem túl jó. Ez gondolt jelent, mivel a forráshiányos önkormányzatok a területen működő cégek kiszolgáltatottjaivá válnak, a problémák megoldásában pedig képtelenek szerepet vállalni. Az önkormányzatok hiába szeretnének a cégekkel egyenrangú partnerként viselkedni, ha pénzügyi okokból nem azok, s így kéntelen elfogadni a cégek diktátumát.

A közigazgatásban dolgozó munkatársak képzettsége szintén probléma: hiába van a kollégák 60 százalékának diplomája, ha ebből csak 3% kapcsolódik a közigazgatáshoz, és 6% a jogászok aránya.

A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy hiába van jelen a governance-hoz szükséges összes szereplő a vidéki Oroszországban, az átalakulás még nem indult el. Ebben a helyzetben pedig nincs más lehetőség, mint alkalmazkodni a meglévő körülményekhez.

 

Alkalmazkodási stratégiák

Térbeli és földrajzi alkalmazkodás: Oroszország a világ legnagyobb területű országa, ami azt jelenti, hogy a távolságok óriásiak: léteznek fél-Európa méretű szubjektumok is, ahol az ott élők számára rendkívüli nehézséget az alapvető közszolgáltatásokhoz való hozzáférés is. A fentiek miatt nyugodtan beszélhetünk szociális, kulturális és gazdasági izolációról is. Hiába létezik ugyanis szociális, közegészségügyi vagy egyéb ellátás, ha a messze lakó állampolgár nem tud elutazni a megyei központba, hogy igénybe vegye ezeket.

Jogi alkalmazkodás: Szerencsére ma már az orosz jogrendszer is abba az irányba halad, hogy a helyi közigazgatási szerveknek minél több jogot biztosítson, beleértve a helyi adóztatás jogát is. Gondot jelent viszont, hogy pénzügyi források hiányában a kötelezettségek teljesítése sok helyen lehetetlen, s emiatt a helyi szervek a saját feladataikat sem látják el.

Alkalmazkodás az új gazdasági helyzethez: A szocialista tervgazdálkodás valódi hatalmat biztosított az arra kijelölteknek, de a rendszerváltás után a szovhozok és a kolhozok átalakultak. Megjelentek a magántulajdonú cégek és a családi gazdaságok, s megerősödött az árnyékgazdaság is, ami különösen az agrárszektorban jelentős. Az üzleti szféra igyekszik minél jobb személyes kapcsolatokat kiépíteni a helyi közigazgatás vezetőivel, illetve a lakossággal is. Gyakori, hogy a cégek pénzen kívüli juttatásokkal is segítik a dolgozóikat: segítenek a közlekedés megszervezésében, tűzifát biztosítanak vagy kedvezményes árakat a saját termékeikre. Érdekes, hogy a kisebb önkormányzatok vezetői sokkal szorosabb személyes kapcsolatokkal rendelkeznek, bár ez abból is eredhet, hogy ők közelebb vannak az emberekhez, és jobban ismerik a területükön működő cégek vezetőit is.

Lélektani alkalmazkodás: A szovjet időkben adott volt a hierarchia, a pénzügyi fedezet és adottak voltak a feladatok is. Mára ez eltűnt: már nincs egyértelmű feladatleírás és nincs pénzügyi fedezet sem, emiatt a közszolgálat elveszette vonzerejét. Az emberek számára sem a közszolgálat nem vonzó terület, sem a közügyek nem érdekesek, így az itt dolgozók munkája jelentősen nehezebbé vált.

 

Következtetések

Oroszországban nincs government – governance átalakulás, mivel ennek keretei nem adottak. Az egyes résztvevők még nem állnak készen arra, hogy a saját idejükből és pénzforrásaikból a governance irányítási rendszerére áldozzanak. Az első lépés az lenne, hogy az állam központi forrásokból megerősítse és képessé tegye erre a közigazgatási szerveket és az intézményeket. A magánszféra csak egy második ütemben kapcsolódhat be az irányításba: akkor, amikor az állami oldalon erre már van fogadókészség.

*Ez a bejegyzés az alábbi, angol nyelven megjelent szakcikk magyar nyelvű kivonata: Inna Kopoteva: From Government to Governance: Is there such a shift in the Russian Countryside?, Eastern European Countryside, Torun, Lengyelorszg, 2005/11. Elérhető: http://www.home.umk.pl/~eec/wp-content/uploads/2004_3_Kopoteva.pdf

Szólj hozzá!

Címkék: Oroszország orosz vidék orosz közigazgatás orosz önkormányzatok önkormányzati rendszerek

Neheztelés a kapitalizmusra: a paraszti hagyományok átalakulása Oroszországban*

2015.08.07. 14:56 :: Tamas Vaszari

Feljegyzés

 

Oroszországban a kapitalista társadalomfejlődés azt mutatja, hogy a régi beidegződések még mindig hatnak. Az egalitárius mentalitás elítéli a nyerészkedő kapitalistákat, és a népnyúzó menedzsereket. Egyes tudósok szerint a tőkés rendszer iránti ellenszenv nem a szovjet korszak terméke, hanem sokkal régebbről gyökeredzik, s egészen a jobbágyfelszabadításig nyúlik vissza. Az orosz viszonyok vizsgálatakor nem csak a nyugati és az orosz, de a kelet-nyugat ellenétet is megfigyelhetjük.

Az 1861-es orosz jobbágyfelszabadítás végre teret adott a társadalmi mobilitásnak. Az egyes társadalmi osztályok viszont igen kevéssé bíztak a többiben, s az emberek inkább a saját berkeiken belül kerestek szövetségeseket. A tőkés rendszer, amelyben bárki felemelkedhetett, az autokratikus berendezkedést is veszélyeztette, ami az elit óvatoskodását és az új viszonyok lehetséges fékezését eredményezte. Az egyes társadalmi osztályok közt kialakult alacsony bizalmi szint és ellentétek oda vezettek, hogy az elit- és kapitalizmus ellenes csoportok idővel megerősödtek, s a folyamat az 1917-es forradalomhoz vezetett. Az új szovjet társadalmi berendezkedés maga is egy paraszti közösség jegyeit hordozta, ahol a megkérdőjelezhetetlen vezető szerepét betöltő családapa hangja mindenki számára parancs volt, s a polgárok egyenlősége ebből az alávetettségből volt levezethető.

A jobbágyság eltörlése után Oroszországban új társadalmi csoportok jelentek meg: vidéki és városi vállalkozók, kereskedők és bankárok. Az épülő vasút, a terjeszkedő sajtó és a vállalkozói aktivitás hamarosan feszegetni kezdte ez addigi közösségi kereteket, s az emberek lassan tudomást szeretek róla, hogy a falu határán túl ott vár rájuk a nagyvilág. Az addigi paraszti létforma a szokásjogon és a szájról szájra, apáról fiúra szálló tudáson alapult, s az egyén teljes mértékben a közösségtől függött. A kollektivizmust erősítette az is, hogy az állami szervek is szívesebben tárgyaltak közösségekkel, mint magánszemélyekkel, s a XX. század elejéig földet sem vehettek magánszemélyek. A természet és az időjárás jelentette kockázatok csökkentésére szintén jó eszköz volt a közösségi szerveződés. Nem csoda hát, hogy az általánosan elfogadott magatartás a konformizmus lett, s az így befektetett energia adta a csoport gazdasági sikereinek alapját. A parasztok közösen művelték a földet és használták a határ erdejeit, legelőit. Ha a közösségben egy tag nem volt elég simulékony és az individualizmus jegyeit mutatta, az a hamar a partvonalon kívül találta magát.

A kereskedők, föld- és gyártulajdonosok iránt a parasztok ellenszenvvel viseltettek, és nem bíztak bennük, mivel úgy gondolták, hogy ezek az emberek nem tisztességes munkával jutnak jövedelemhez. Ennek ellenére a paraszti magatartásnak is voltak individualista elemei, mivel ezek az emberek úgy gondolták, hogy a föld azt illeti, aki megműveli, tehát őket.

A közösségi földeket, legelőket és erdőket a parasztok szétosztották egymás között. Ha valaki többre vitte, mint az átlag, akkor azt nem csak csodálták, de irigyelték is. Az irigység mellett az illető néhány csípős megjegyzésre is számíthatott, mivel a parasztok a gazdasági sikereket zéró összegű játszmaként értelmezték, s úgy gondolták, hogy ha valaki többre vitte, akkor az azért volt, mert mások kárára jobb lehetőségekkel indult. A következő újraelosztásnál aztán igyekeztek kiküszöbölni a hibát s a kevésbé sikeres tagokkal is fair módon bánni. A tőkés rendszerben létrejövő társadalmi különbségek eszerint a logika szerint nem lehettek jogosak, s a sikeres embereknek semmilyen elismerés nem járt. A nyereség hajszolása önzésnek minősült, s az ilyen ember csak a parasztok irigységére és megvetésére számíthatott. A kereskedelem és az ipar pedig egyet jelentett a kapzsisággal. A gazdagodás iránti ellenszenv még akkor is meghatározó volt, amikor az éghajlati és emberi tulajdonságok egyértelműen alátámasztották egy-egy gazdálkodó sikerét.

A közösségi lét, és a magánszemélyek korlátozása a parasztok személyi szabadságát is korlátozta, ami hamarosan a városiasodás és az iparosodás területein is éreztette hatását. Az alacsony bizalmi szint pedig egyébként is fékezte a parasztok városba költözését.

A XIX. században Szibéria gazdasági szempontból még egyértelműen elmaradottabb volt, mint Oroszország európai része, s a fejletlen infrastruktúra az államot is gátolta szerepkörének ellátásában. Szibériát a kozákok foglalták el, a az új területen az óriási távolságok, az elmaradott infrastruktúra, az alacsony állami kontroll és a gazdag természeti erőforrások miatt a magánszemélyek nagyobb teret kaptak a kibontakozáshoz, s az állam mellett az egyház sem ellenőrizte őket. A fentiek miatt a szibériaiak gazdasági tevékenysége sokkal közelebb állta ahhoz, amit vállalkozói létformának nevezünk. Sőt, időnként ez a magatartás gazdaságilag is sikeresebbnek bizonyult! Az európai és a szibériai parasztság tehát másképpen élt: a szibériaiak sokkal szabadabbak voltak, s a paraszti munka mellett a vállalkozói létformát is választhatták, s az is gyakori volt, hogy egyszerre mindkettőt végezték. A szibériai kollektívák hasonlóak voltak az európai részen szerveződő közösségekhez, azzal a különbséggel, hogy itt minden önkéntes alapon történt, s a befektetett kemény munka gyümölcsét a tagok nem érezték igazságtalannak.

Érdekes, hogy az észak-amerikai és nyugat-európai mezőgazdasági termelés hatékonyságához képest a korabeli orosz parasztok nem teljesítettek jelentősen rosszabbul. A szibériai önkéntes alapon működő közösségek ráadásul azt igazolták, hogy a kollektivizmus mélyen beleivódott az orosz paraszti identitásba.

A jövedelmek újraelosztása, ami az európai területeken elvárás volt, Szibériában nem terjedt el. A szibériaiak a gazdasági sikereket nem tekintették zéró összegű játszmának, s a bőséges földterületeken is sikertelen parasztokat egyszerűen lustának bélyegezték. Az európai parasztok a termelésben megelégedtek a szükséges minimummal, a szibériaiak viszont igyekeztek felhalmozni, fejlődni, s mai szóhasználattal élve agrárvállalkozókká válni, hiszen számukra az individualizmus és az üzleti szellem nem volt elítélendő. A szibériai mentalitás a kapitalizmus térnyerését sem fékezte, s a tőkés termelés legnagyobb gátja Oroszországban mindig is az alacsony tőkeellátottság volt.

Minél erősebb a bizalom egy közösségben, a tagok annál szívesebben működnek együtt. A magasabb szintű együttműködés pedig egy hatékonyabban működő, eredményesebb társadalmat jelent. Oroszországban az alacsony bizalmi szintet szigorú szabályokkal igyekeztek helyettesíteni, vagyis: ha az emberek nem bíznak egymásban, akkor bízzanak a rendszerben, és a társadalmi viszonyok alakuljanak az egyes posztokon ülő emberek jogköre szerint!

Az ipar megerősödése véget vetett a mezőgazdaság hegemóniájának, mivel a városokban élő munkásság sokkal jobb helyzetben volt, mint a falusi parasztság. Az eredmények arra ösztönözték Oroszországot, hogy folytassa útját a tőkés fejlődés útján: fejlessze a városokat, az ipart, a természeti erőforrások kiaknázását, a munkaerőt és a tudományos potenciálját.

A szovjet érában az állam szerep továbbra is erős maradt, s a mindennapokat a bürokrácia szabályai határozták meg. A korábbi birtokrendszer eltűnt, s a parasztok mellett immár a városi polgárok és az értelmiségiek is földhöz juthattak. A társadalom viszonylag homogénná vált, a társadalmi mobilitás pedig lendületet kapott. A jobbágyfelszabadítás után megjelent új társadalmi csoportok (vállalkozók, kereskedők, bankárok) egyszerűen eltűntek. A paraszti (munka)kultúra látszólag változatlan maradt, de valójában alkalmazkodott a kolhozok és szovhozok szabta új feltételekhez.

A Szovjetunió felbomlása után a vállalkozók ismét megjelentek, s immár rendelkeznek egy minimális társadalmi elfogadottsággal. A vidékfejlesztési politika részeként az orosz állam támogatja a mezőgazdasági vállalkozókat, ami számos nyerészkedőt is a területre vonzott, s az általuk okozott kár nem tett jót az agrárvállalkozók megbecsülésének. A fejlődés útja azonban mégis a nagygazdaság, mivel a felmérések azt igazolják, hogy a háztáji gazdaságnál életképesebb és hatékonyabb az előbb működési forma.

*Ez a bejegyzés az alábbi, angol nyelven megjelent szakcikk magyar nyelvű kivonata: Igor V. Volguine: Resentment to Capitalism: The Transformation of the Paesant Tradition in Russia, Eastern European Countryside, Torun, Lengyelorszg, 2001. Elérhető: http://www.home.umk.pl/~eec/wp-content/uploads/2001_2_Volguine.pdf

Szólj hozzá!

Címkék: szociológia vidék Oroszország Kelet-Európa vidékfejlődés orosz vidék társadalomfejlődés

Feljegyzés az azeri-orosz kapcsolatok alakulásáról

2015.05.29. 06:09 :: Tamas Vaszari

Fejlődéstörténet

Az iráni Qajar Birodalom a XIX. század első harmadában gyengült meg anyira, hogy a Kaukázus területeket át kellett adnia az Orosz Birodalomnak. Az 1828-as határvonal alapján Azerbajdzsán Iránhoz tartozott, de végül az oroszok elfoglalták, s az Azeri Demokratikus Köztársaság csak 1918-ban alakulhatott meg.

Azerbajdzsán 1920-ban lett a Szovjetunió tagja és a szövetség felbomlásáig az is maradt. Az 1930-as évek sztálini önkénye Azerbajdzsánban különösen kegyetlen volt, ezrek estek áldozatául. A II. világháború idején Azerbajdzsán az ott zajló olaj és gázkitermelés miatt a Szovjetunió stratégiai fontosságú területe volt. A háborúban összesen 400.000 azeri vesztette életét, de a német csapatok sosem léptek azeri földre. Az áldozatok száma különösen magas annak ismeretében, hogy a háborúban 600-800.000 azeri vett részt.

Az ’50-es években indult meg az ország városiasodása, iparosodása, javult a közoktatás és a közegészségügyi ellátás.

A ’60-as években a Szovjetunió más tagállamaiban olcsóbban lehetet kitermelni az olajat, így az azeri gazdaság komoly recesszióba került, és Tádzsikisztán után az ország második legszegényebb állama lett. 1969-től Heydar Aliyev Moszkvában elérte, hogy más iparágakat is Azerbajdzsánba telepítsenek (pl.: pamuttermesztés), így a gazdaságot sikerült valamelyest stabilizálni.

A ’80-as években Aliyev az SZKP-KB (Politbüro) tagja lett, de ’87-től szembe került Gorbacsovval, aki emiatt Moszkvában politikailag ellehetetlenítette. 1988-ban fellángoltak az etnikai villongások az örmény népesség ellen, s ennek rendezésében az oroszok sem tudtak segíteni (dacára annak, hogy ekkor még létezett a Szovjetunió).

1991-ben Azerbajdzsán kilépett a Szovjetunióból, és a FÁK tagja lett.

1992-től Abulfaz Elchibey hatalomra kerülésével az azeri-orosz kapcsolatok mélypontra jutottak. Elchibey a hegyi-karabahi veszteségek idején jutott hatalomra, és erősen orosz-ellenes, nacionalista politikát folytatott. Ugyanakkor, 1992. nyarán elérte a szovjet csapatok kivonását Azerbajdzsánból, és megszerezte a Kaszpi-tengeri szovjet flotta negyedét (azt a részt, amely Bakuban állomásozott).

1993-tól Heydar Aliyev került az elnöki székbe, aki Oroszország-barát politikát folytatott.

 

Jelenlegi kapcsolatok

A két ország közötti van diplomáciai kapcsolat. Orosz követség működik Bakuban, és azeri követség működik Moszkvában, illetve konzulátus Szentpéterváron. A jekatyerinburgi (Oroszország 3. legnagyobb városa az Urál keleti oldalán) konzulátus megnyitása szintén napirenden van.

A politikai kapcsolatok jó hangulatúak, de vannak vitás kérdések is:

  • a Kaszpi-tenger jogállása,
  • Dél-Oszétia hovatartozása,

-        a Hegyi-Karabah helyzete.

Azerbajdzsán támogatja Oroszországot a csecsen helyzet rendezésében. 1999-től, Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után az orosz-azeri kapcsolatok új lendületet kaptak, s az óta töretlenül fejlődnek (egy 2010. körüli kisebb elhidegülést leszámítva).

Az Oroszországgal való baráti viszonyt az azeriek 70%-a támogatta, de a 2007-es grúziai események miatt ez akkor 52%-ra csökkent.

Oroszország számára fontos, hogy Azerbajdzsánnak jó kapcsolata legyen, s ezért folyamatosan arra kényszerül, hogy déli szomszédja kedvében járjon. Ha ezt nem teszi, akkor Azerbajdzsán könnyen találhat magának török vagy nyugati szövetségeseket is. A fentieknek némileg ellent mond orosz-grúz háború, amely megmutatta, hogy ki a legerősebb a Kaukázusban.

 

Katonai együttműködés

Oroszország Elchibey hatalomra lépéséig Azerbajdzsánt támogatta a hegy-karabahi konfliktus rendezésében, de az oroszok akkor Örményországgal írtak alá megállapodást. Ami az orosz fegyverexportot illeti, az oroszok 2008-ban Örményországnak, 2009-ben Azerbajdzsánnak adtak el fegyvereket, de mindkettőt tagadják.

Oroszország 2002-től 2012-ig használta az Azerbajdzsán területén lévő Qabala (Gabala) radarállomást, illetve a két ország együttműködik a terrorizmus elleni harcban is. A radarállomás feladatait azóta Krasznodarból látják el.

 

Migráció és kisebbségek

Jelenleg jelentős azeri kolónia él Oroszországban, és az Azerbajdzsánban élő orosz kolónia száma is jelentős.

Azeriek Oroszországban

A 2002-es népszámlálási adatok szerint kb. 600.000 azeri élt Oroszországban, de ma már ez a szám 3.000.000 főre tehető, amelyből kb. félmillióan élnek Moszkvában. Az azeri vendégmunkások főknét vidékről érkeznek, s ezért az alacsonyabb presztízsű, kevés szakértelmet igénylő munkákat látják el. Napjainkban jelentős a hazatelepülők aránya.

Az Oroszországban élő azeriek két részre oszthatók: orosz születésűekre és azeri születésűekre. Az első csoport lényegesen jobb helyzetben van, magasabb az iskolázottsága és jobb a munkaerő-piaci helyzete. Ugyanakkor, az oroszok részéről őket is elutasítás sújtja, mivel az orosz nemzetiségűek minden kaukázusit egy kalap alá vesznek, és igyekeznek távol tartani magukat tőlük.

A dagesztáni azeri kisebbség szintén jelentős, ahol 2010-ben 130.000 azeri élt.

Oroszok Azerbajdzsánban

Az első orosz kolónia a XIX. században érkezett Azerbajdzsánba. A Szovjetunióba történő belépésig az azeri parlamentben orosz kisebbségi párt képviseltette magát. A ’70-es években még mintegy félmillió orosz élt Azerbajdzsánban, de 2009-re már csak 120.000 orosz maradt.

Az oroszok többsége (120.000 fő) Bakuban él, ahol arányuk a teljes népességhez viszonyítva 7%. A vidéki városokban kisebb közösségek élnek.

Az Azerbajdzsánban élő oroszok egymás között oroszul beszélnek, de ez nyelv az Oroszországban beszélt orosztól némileg eltér, mivel óorosz kifejezéseket és azeri jövevényszavakat egyaránt tartalmaz. A kisebbség tagjai ennek ellenére kétnyelvűek, és jól beszélik az azeri nyelvet is.

Vallásukat tekintve az azeri oroszok Keleti Ortodox Keresztények, vagy ateisták (a szovjet örökségnek köszönhetően).

 

Gazdasági kapcsolatok

A két ország közti kereskedelem összértéke 2007-ben 2,4 milliárd USD volt, amelyet főleg az azeri olajexport és az orosz gázexport dominált, de erőfeszítések folynak annak érdekében, hogy az energiahordozókon kívüli termékek arányát sikerüljön növelni.

Azerbajdzsán számára kiszolgáltatott helyzetet teremt, hogy az azeri olaj csak Oroszország felé hagyhatja el az országot (tankerhajókon a Kaszpi-tengeren vagy a Baku-Novorosszijszk kőolajvezetéken). 1999 óta már Grúzia felé is van vezeték, de ez nem képes rá, hogy valódi alternatívát biztosítson.

A határ-menti forgalom élénkítésére a Samur folyón autóhíd épül, amely összeköti a két országot egymással.

Azerbajdzsánban ma több, mint 500 orosz tulajdonú vállalat működik. Az oroszok jelen vannak többek között a tengeri olajkitermelésben (Lukoil), az olajszállításban (Rosznyefty), a bankszektorban, a biztosítók között és a járműexportban (KamAZ, AvtoVAZ vagy ahogy mi ismerjük: „Lada”)

 

 

Kulturális kapcsolatok

A kulturális kapcsolatok élénkek és fejlődnek.

2005-ben Oroszországban „Azeri kultúra éve” volt, 2006-ban Azerbajdzsánban pedig „Orosz kultúra éve”, amelyek keretében 110 kulturális esemény történt megrendezésre.

2008-ban a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem megnyitotta Bakui kampuszát, ahol kb. 1.500 azeri diák tanul orosz nyelven. Oroszországban ezen kívül mintegy 6.000 azeri diák tanul még.

Azerbajdzsánban napjainkban kb. 50 orosz nyelvű újságot adnak ki, és 10 orosz nyelvű hírügynökség létezik.

 

Hivatkozások:

Gyene Pál (2012.): Azerbajdzsán: Játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?, Letöltve a Külügyi Szemle weboldaláról 2015.05.14-én: http://kki.gov.hu/download/8/aa/b0000/Kulugyi_Szemle_2012_03_Azerbajdzs%C3%A1n-_j%C3%A1t%C3%A9kos_vag_.pdf

Azeri-orosz kapcsolatok: http://en.wikipedia.org/wiki/Azerbaijan%E2%80%93Russia_relations

Azerbajdzsán történelme: http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Azerbaijan

Oroszország-Azerbajdzsán: javuló kapcsolatok: http://hungarian.ruvr.ru/2013_08_14/Oroszorszag-Azerbajdzsan-javulo-kapcsolatok/

Azeriek Oroszországban: http://en.wikipedia.org/wiki/Azerbaijanis_in_Russia

Oroszok Azerbajdzsánban: http://en.wikipedia.org/wiki/Russians_in_Azerbaijan

Szólj hozzá!

Címkék: Oroszország Azerbajdzsán Nemzetközi kapcsolatok orosz-azeri kapcsolatok Aliyev

A bolgár-orosz kapcsolatok fejlődéstörténete

2015.04.21. 10:35 :: Tamas Vaszari

Oroszország geopolitikai helyzete a mai napig arra kényszeríti az orosz vezetőket, hogy a a nemzetközi befolyás biztosítása érdekében a meleg-tengeri kijáratok biztosítására akár erőn felüli áldozatra is készek legyenek. Nem volt ez másképp a múltban sem, különös tekintettel a Fekete tenger térségére. Történelmi szempontból az orosz befolyás erősödése a XVII.-től a XIX. századig tekinthető a legérdekesebbnek, azonban a kérdést jobban megvizsgálva világossá válik, hogy Oroszország törekvései a Balkánon – és ezen belül Bulgáriában – sokkal korábbi eredetűek. Az ideológiai hátteret szinte minden esetben a közös vallás biztosítja, amint az az alábbi idézetből is kitűnik: „A XVII. és XVIII. század folyamán a Balkán-félsziget különböző területein számos felkelés tört ki a török uralom ellen. (…) A balkáni népek szabadságmozgalmának nagy lendületet adott a Szent Liga háborúja Törökország ellen. A velencei és osztrák hadak győzelmeinek lelkesítő hatását fokozta az a körülmény, hogy a törökellenes koalícióhoz csatlakozott Oroszország is, amelyet vallási kötelékek fűztek a balkáni népekhez.”[1]

Ahhoz, hogy megérthessük a vallási kötődés gyökereit, először vissza kell mennünk a történelem azon pontjára, ahol a vizsgált államok kapcsolatba kerültek a (keleti) kereszténységgel. Az első Dunai Bolgár Birodalmat 632-ben alapították, s az állam 1018-ig állt fenn, a területén pedig két nép, a bolgár-törökök és szlávok éltek egymás mellett. Mivel azonban a szlávok többségben voltak, ezért a bolgár-törökök beolvadtak az előbbiekbe, s a területen uralkodóvá vált a bolgár-délszláv nyelv. Bulgária a IX. században még a Róma és Bizánc ütközőzónája volt. S, bár Borisz cár mindkét irányba küldött követeket, a földrajzi közelség miatt végül mégis a bizánci kereszténységet kényszerült választani, s végül 865-ben Zagorjéban bizánci rítus szerint vette fel a kereszténységet. „864-ben III. Mihály vezetésével a bizánciak megtámadták Bulgáriát. A támadásnak az a hír volt az alapja, hogy I. Borisz a nyugati rítusú kereszténységet akarja felvenni. A támadás hírére I. Borisz béketárgyalásokat kezdeményezett. A bizánciak visszaadtak egy bizonyos területet Makedóniában, ezért cserébe azt kérték, hogy Borisz Konstantinápolytól, s ne Rómától fogadja el a kereszténységet. Borisz kán elfogadta a feltételeket, s 865. augusztusban megkeresztelkedett, keresztapja, Mihály bizánci császár után felvette a Mihály keresztnevet.”[2] Az új, bolgár egyházat kezdetben a bizánci patriarchátus alá rendelték: „Az bizánciak célja az volt, hogy ami két évszázadon át fegyverekkel nem sikerül, azt most a valláson keresztül elérjék. A keresztény valláson keresztül lassan be akarták olvasztani a bolgár államot Bizáncba, hogy az előbbi csak bábállam legyen. Ahogy ez arrafelé szokás volt, az újonnan megalapított Bolgár Egyház legfelső vezetői mind bizánciak voltak, akik görög nyelven tartották miséiket.”[3] 870-re Borisz cár (megkeresztelkedése után: I. Szent Mihály király) kénytelen volt kiűzni a nyugati hittérítőket. „A bolgár uralkodó a római és a konstantinápolyi egyházak rivalizálásán óhajtott nyerni, mivel legfőbb célja egy független Bolgár Egyház megalapítása volt, hogy el tudja kerülni mind Róma, mind Konstantinápoly közvetlen befolyását saját területén. A pápának Borisz kérdéseire adott részletes válaszait két püspök vitte el, akik egy missziót vezettek, melynek legfőbb célja a bolgár nép megkeresztelése volt. Azonban I. Miklós pápa és utódja, Adorján sem ismerte el az autonóm Bolgár Egyházat, de a bolgárok Róma felé húzódása miatt Konstantinápoly ki akarta engesztelni a bolgárokat. 870-ben a negyedik konstantinápolyi zsinaton a Bolgár Egyházat a Keleti Ortodox Egyház autonóm részének ismerték el, amely közvetlenül a konstantinápolyi patriarcha irányítása alatt áll.”[4] A kereszténység gyorsan elterjedt: Bulgária szerte templomok épültek, az országot pedig tíz püspökségre osztották fel. A vallás gyors elterjedését azonban akadályozta, hogy az egyház nyelve ekkor még a görög volt. Emiatt Borisz cár szívesen fogadta a Moráviából kiűzött Kirillt és Metódot, s a szláv írásosság elterjesztését nagylelkű támogatással biztosította. A két iskola létrehozása rendkívül eredményesnek bizonyult: a X. századra a szláv nyelvű egyházi irodalom mennyisége elérte a görög könyvekét, s immár a bolgárok a saját nyelvükön is elérhetővé váltak a vallási tanítások. Mindez az önálló államtudat erősödéséhez is hozzájárult, amelyhez a bolgár elit – illetve az őt támogató orosz politika – a későbbi századokban is visszanyúlhatott.

Ehhez képest a Kijevi Rusz csak I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem uralkodása alatt, 988-ban vette fel a kereszténységet. „A Rusz új keresztény egyháza az óegyházi szláv nyelvű bizánci rítust követte. Konstantinápolyból irányították, Kijevbe görög metropolitát neveztek ki, aki mind a konstantinápolyi pátriárka, mind a bizánci császár követeként is működött. Gyorsan létesültek a püspökségek (Novgorod, Rosztov, Csernyigov, Perejaszlavl), amelyek később honi papok kezébe kerültek. Fontos szerepet játszott a jövőt illetően az is, hogy az egyházi szláv nyelv gyorsan kiszorította a görög liturgiát. A Kijevi Rusz és Bizánc vallási-politikai kapcsolatai gátat vetettek a római latin egyház terjeszkedésének a szláv Kelet-Európában. A kereszténység terjesztésével együtt járt az orosz írásbeliség megteremtése és elterjesztése is.”[5] A Kijevi Rusz egészen a XIII. századig megőrizte függetlenségét, de az 1240-es évek mongol-tatár hódításai és pusztításai a birodalom végnapjait jelentették. Érdekes, hogy a nyugaton tatárnak nevezett népcsoport tulajdonképpen a volgai bolgárokat jelenti: “A tatárok egyik elődnépe, az onogur-bolgárok a 7. században vándoroltak Közép-Ázsiából a Fekete-tenger északi vidékére, ahol Kuvrat vezetésével megalakították az onogur-bolgár birodalmat. A század végén a magyarok és a kazárok nyomására a birodalom felbomlott és a bolgárok egy része a kazárok alattvalóivá vált. A bolgárok más csoportjai nyugatra vándoroltak, ahol egy részük a mai Bulgária elődállamát a dunai bolgár birodalmat hozta létre. A 8. században az Arab Kalifátus támadásainak hatására a Kazár Birodalom meggyengült, s ekkor a keleten maradt bolgárok a Volga-Don könyöktől északra költöztek, ahol megalakították a Volgai Bolgárországot. A 10. században felvették az iszlám vallás szunnita változatát. A 13. században a mongolok meghódították Volgai Bolgárországot, melynek fővárosa a Volga menti Bolgár volt. A hódítók nyelvileg beolvadtak, átvették a bolgároktól a muzulmán hitet és a török nyelvüket és ekkortól hívták őket tatároknak, ahogy a mongol birodalom népeit nyugaton nevezték.”[6] Dacára annak, hogy a Volgai Bolgárország a mai Oroszország területén található, ez a tény sem a bolgár-orosz kapcsolatokban, sem az orosz paternalista ideológiában nem jelenik meg, tehát az orosz politika szívesebben választja a vallási-kulturális egységet hivatkozási alapnak, mint a nemzetiségi hovatartozást és összetartást. (A Volgai bolgárok azonban a mai napig léteznek: a Volga partján Szamara környékén, Tatárföldön és Csuvasföldön, sőt, a mai csuvasok egy része a mai napig bolgárnak valja magát!)

A mongol-tatár hódítások után csak a XVI. században, I. Rettegett Iván uralkodása alatt, 1552-ben sikerült visszaszorítani a tatárokat, amikor a cár seregei elfoglalták és lerombolták Kazany városát, a terület vezetésével pedig Makarij metropolitát bízta meg. Ezek után a Kazanyi kánság Oroszország része lett, az Asztraháni kánság pedig elfogadta Moszkva fennhatóságát. Ettől a ponttól kezdve a pravoszláv kereszténység az orosz mindennapok részévé vált, s a későbbiekben igazodási pontot jelentett minden olyan nép számára, amely – főleg a Balkánon – a XVIII. – XIX. századra eljutott oda, hogy függetlenségi törekvései legyenek, és el kívánjon szakadni a muzulmán vallású Török Birodalomtól.

Az orosz források azonban nem felejtik el megemlíteni, hogy a – függetlenségét vesztett – Kijevi Rusz a XIV-XV. században is támogatta a szláv irásbeliség jelenlétét a Balkánon, ami ahhoz vezetett, hogy a későbbi Szerbia és Bulgária területén a XVI. századra elterjedt az orosz hagyományok szerinti szláv írásbeliség. „A cárok országában a pravoszláv vallás, az ortodoxia képes volt az orosz nagyhatalmi terjeszkedést is szolgálni, hiszen az Orosz Birodalom ellenségei mind pogánynak számítottak az "igaz hitet" képviselő pravoszláv oroszokkal szemben. Délen az oszmán-törökök, északon a protestáns svédek, nyugaton a katolikus lengyelek ellen találták ki a társadalom mozgósítására a korábbinál jobban képes ideológiát, a pravoszláviát, azaz az össz-szláv nemzeti összetartozás ideológiáját.”[7] A pánszlávizmus rokonságot mutat a nacionalizmussal, ugyanakkor nem marad meg egy nemzetállam keretei között. Az 1774-es Kücsük-Kajnardzsai békekötés után a pravoszláv értékek védelmezése új erőre kapott, mivel az esemény után az Orosz Birodalom úgy értelmezte a kialakult helyzetet, hogy ettől a ponttól joga van a szláv és pravoszláv értékek védelmezésére a teljes Oszmán Birodalom területén is, az akkor még a porta fennhatósága alatt álló balkáni területeket is beleértve.

A jelen írás szempontjából mindenképp figyelemre méltó Jurij Venelin 1829-ben, Moszkvában megjelent könyve, amelynek címe: «Древние и нынешние болгаре в политическом, народописном, историческом и религиозном их отношении к россиянам» vagyis: Az ős- és mai bolgárok politikai, nemzetiségi, történelmi és vallási viszonya az oroszokhoz. A könyv célja kettős volt: egyrészről ismereteket terjesztett a bolgár népről és kultúráról, másrészről erősítette a Moszkvában élő bolgár emigráns értelmiség Moszkva iránti elkötelezettségét. Venelin munkájának fő érdeme annak bizonyítása, hogy a Bolgárok nem elszlávosodott tatárok, hanem szlávok.

A bolgár társadalom a XIX. század derekán két részből tevődött össze: egy nagyszámú parasztságból és egy sokkal kisebb városi polgárságból. Ugyanakkor, a szláv kulturális összetartozás erősítése, és a folyamatos ideológiai támogatás azt eredményezte, hogy ez a réteg képes volt biztosítani az 1860 és 1868. között folyó függetlenségi harcok társadalmi bázisát. A XIX. század második felétől az Orosz Birodalom külpolitikájának központi tevékenysége a balkáni jelenlét megerősítése lett. Ehhez a birodalom a nemzeti mozgalmak megerősítését választotta kiindulási pontnak. Ennek megfelelően a helyi értelmiség rendkívüli anyagi támogatásokat kapott Görögországban, Romániában, Szerbiában, Montenegróban, és természetesen a legerősebb bástyában: Bulgáriában is, ahol az addigra bizonyosságot nyert közös szláv összetartozás a legszélesebb társadalmi támogatást élvezte.

„A XVIII. századig a politikai függetlenséghez fűződő bolgár remények az európai nagyhatalmak, majd Oroszország Porta ellen vívott háborúihoz kötődtek – az orosz kormányzat politikájával szimpatizáló bolgárok több felkelést robbantottak ki a háborúk idején, és számos önkéntesük szolgált az orosz seregben. (…) Az 1830-as években az Oszmán Birodalom fokozatosan veszített pozícióiból és a nagyhatalmak egyre erősödő politikai, gazdasági befolyása alá került. Az elszigeteltségből való kilépésre és a válság leküzdésére foganatosított reformjai eredménytelenek maradtak, de elősegítették a nemzeti–felszabadító mozgalmak fejlődését. Növekedett a fejedelemségek és az odesszai bolgár (oroszországi – V.T.) emigráns körök politikai aktivitása, ahol egy autonóm Bulgária létrehozásának terve is körvonalazódott. (…) A krími háború (1853–1856) új reményekkel töltötte el a bolgárokat – akik az orosz győzelemben bízva – a Török Birodalom felosztását és függetlenségük elnyerését remélték. 1853-ban Konstantinápolyban (Titkos Társaság), 1854-ben Bukarestben és Odesszában (Odesszai Bolgár Közösség) társaságok alakultak, s önkénteseket toboroztak az orosz sereg számára. Az emigráns körök tevékenysége mellett figyelmet érdemeltek az országon belüli kezdeményezések is – felkeléseket készítettek elő Tirnovóban (Nikola Filipovszki), Vidinben (Dimitar Petrovics), de a török győzelem és gyors ellenlépéseik gátat vetettek az akciók sikerének. (…)A nemzeti–felszabadító mozgalmon belül a kezdetektől különféle politikai irányzatok, csoportosulások léteztek. Rakovszki és forradalmi köre mellett meghatározó szereppel bírt a bukaresti emigránsok (Hriszto és Evlogi Georgiev, Panaret Rasev metropolita) alapította ruszofil Jótékonysági Társulat (1862), amely jó kapcsolatokat ápolt az odesszai emigráns körökkel. A konzervatív „öregek” orosz hatásra először egy bolgár–szerb állam, majd később egy török–bolgár dualista állam létrehozásának tervét dolgozták ki, s mereven szembehelyezkedtek a radikális forradalmi erőkkel. A mérsékeltebb „ifjak” 1866-ban alapították meg a Titkos Bolgár Központi Bizottságot (TBCK, Ivan Kaszabov), amely kezdetben egy bolgár–román állam eszményét vetette fel, majd a szultán fősége alatti bolgár–török államközösség tervét. Az „öregekkel” szembeni tartós ellentétek a szervezet felbomlásához vezettek, s radikálisabb tagjaiból új eszmei szerveződés, a Bolgár Társaság jött létre (1868–1869). Egyes körök a nyugati nagyhatalmak támogatását kívánták megnyerni (Dragan Cankov, Sztefan Csomakov) a bolgár ügy támogatásához.”[8] Az 1876-os felkelés – külső támogatás híján – elbukott, s a tragikus esemény „áprilisi eposz” néven vonult be a nemzeti történelembe.

„A bolgárok politikai autonómiát és támogatást kérő memorandumát a nagyhatalmak a konstantinápolyi követi konferencián (1876 vége) kapták kézhez, ahol az éles angol–orosz érdekellentétek ellenére is sikerült kidolgozni egy a Balkán, illetve Bulgária politikai jövőjére vonatkozó tervezetet. Bulgária tradicionálisan bolgárok lakta területét két autonóm – egy keleti, Szófia és egy nyugati, Tirnovó központú – részre osztották, amely lényegében véve a Bolgár Exarchátus eredeti vonalát követte. (…) Az orosz sereg – a háborúba májusban belépő – Románián keresztül vonult fel és júniusban a Dunán való átkelése után sorozatos győzelmeket aratott – bevették Cserna Vodát és Szvistovot (június 15.). A lendületesen haladó, Gurko tábornok vezette középső hadtestet erősítette a bolgár önkéntesek, népfelkelők serege, amely a legnehezebb ütközetekben vett részt, s bizonyította a szabadság és függetlenség iránti elkötelezettségét. (…)A háború kulcsfontosságú ütközetében, a Sipka-szorosban (augusztus 9–13.) keserves és hősi küzdelemben sikerült a kis létszámú orosz–bolgár erőknek Szulejmán hatalmas seregét visszaverniük. (…) A török kormány, hogy a katonai katasztrófát elkerülje békét kért.”[9]

„A bolgárok a több évszázados rabiga alóli felszabadulásukat és politikai függetlenségüket üdvözölték, de az elkövetkező hónapok keserű csalódást hoztak – a San Stefano-i béke a Kelet hatalmi egyensúlyának felborulásával fenyegetett. A Balkán orosz átrendezése szöges ellentétben állt a nagyhatalmi érdekekkel, amelyek – az 1815-ös bécsi kongresszus „íratlan alkotmányának” szellemében – fenntartották az európai status quo és legitimitás megőrzése érdekében való kizárólagos rendezés, az újonnan alakuló államok elismerésének és megtagadásának jogát. A Balkán legerősebb hatalmává lett nagy délszláv állam, Bulgária megalakulása és a túlzott orosz térnyerés, az előzetes béke teljes nagyhatalmi revideálását követelték, amelyet a berlini kongresszus (1878. július 1. /13./) rögzített. A berlini szerződés a San Stefano-i Nagy-Bulgáriát három részre szakította… A balkáni oszmán uralmat felszámoló rendelkezések népszerűtlenek voltak mind a balkáni államok, mind pedig a teljes diplomáciai vereséget szenvedett Oroszország körében – így Bulgária meglehetősen ellentmondásos helyzetben kezdte meg önálló politikai életét.”[10] A kialakult helyzetben az Orosz Birodalom és Bulgária ismét egy térfélre került, hisz’ mindkét fél érdeke egy egységes, erős bolgár állam létrejötte volt. A bolgár-orosz összefogás így ismét megtalálta a saját létjogosultságát.

A berlini kongresszus eredménye hasonló fogadtatásra talált Bulgáriában, mint a trianoni békeszerződés Magyarországon. A bolgárok ennek alapján azonnal szervezkedni kezdtek, hogy visszaállítsák a san-stefanoi határokat. Ehhez a kelet-ruméliai bolgár elit is segítséget jelentett, akik a Porta irányítása alatt álló államban folyamatosan a bolgár nemzeti értékeket és hovatartozást demonstrálták. 1885. szeptember 8.-a után a bolgár seregek bevonultak Kelet-Ruméliába, és annektálták a tartományt, amely után a korábbi Nagy-Bulgária területi egysége ismét visszaállt. Oroszország a történtekre – mivel a hadművelet a cár beleegyezése nélkül történt – azzal reagált, hogy visszarendelte tanácsadó tisztjeit. A frissen keletkezett hatalmi űrt Szerbia próbálta meg kihasználni, de a kezdeti gyors sikereket csúfos kudarcok követték, így a korábbi határok változatlanul maradtak. Az 1885-ös események oda vezettek, hogy Bulgária megerősíthette a balkáni pozícióját, sőt, az orosz paternalizmus szorítását is sikerült mérsékelnie. „1886. március 24-én a Porta elismerte a két állam perszonálunióként való egyesülését és öt évre Battenberget nevezte ki Kelet-Rumélia kormányzójává – ezzel befejezetté vált Bulgária felszabadulás utáni történetének legnagyobb diplomáciai sikere. Az egyesítés óriási elégtelenséget keltett Pétervárott, ahol nyíltan Battenberg megbuktatását tervezték és a bolgár kormány tudomására hozták, amennyiben a fejedelem marad a trónon, Oroszország ellenlépéseket foganatosít. Az egyesítés következtében a Balkán-félsziget és a Fekete-tenger térségében fennálló hatalmi egyensúly eltolódása ellenére, a nyugati nagyhatalmak semleges pozícióban maradtak, s nem kívántak nyíltan szembehelyezkedni az oroszokkal.”[11] „1886. augusztus 9-én a hadsereg ruszofil érzelmű tisztjeinek egy csoportja államcsínnyel megbuktatta a fejedelmet, aki aláírta lemondását, majd az új rezsimet a liberális politikus, Sztefan Sztambolov vezette ellenpuccs döntötte meg. A visszatérésre felkért Battenberg súlyos hibát vétett – az orosz támogatás megszerzésének reményében felajánlotta trónját III. Sándor cárnak –, így az átgondolatlan lépés következtében 1886. augusztus 25-én önként mondott le trónjáról. (…)A régenstanács hajthatatlan volt az orosz követelésekkel szemben. 1887-ben több oroszbarát katonai lázadást is levert (Krasztev, Uzunov), amelynek egyenes következményeként a birodalom minden diplomáciai kapcsolatot megszakított a fejedelemséggel.”[12]

A XIX. század végétől a bolgár belpolitika fokozatosan mentesült a Porta befolyásától, és a Balkán folyamatos politikai játszmáit kihasználva megerősítette helyzetét. Bulgária a saját jogán több nemzetközi egyezményt is kötött, amelyek közül egyértelműen kiemelkedik az Oroszországgal 1902-ben megkötött kereskedelmi és katonai konvenció, amely ismét a két ország közeledését eredményezte. A fentiek alapján elmondható, hogy a Porta folyamatos válságának és egyre gyorsabb hanyatlásának köszönhetően Bulgária a XX. század elejére visszaszerezte a teljes függetlenségét.

Ugyanakkor, Bulgária azt is megértette, hogy a Porta ellen önállóan nem, csak szövetségben léphet fel. Ez a szövetség kétféle lehetett: szövetség egy nagyhatalommal (például: Oroszországgal) vagy pedig szövetség a többi balkáni állammal. A folyamatos balkáni konfliktusok azonban azt eredményezték, hogy egy regionális szövetség nem jöhetett létre. Miután azonban Törökországgal egy titkos szerződésben sikerült rendezni a határproblémákat, Bulgária az I. Világháborúban a központi hatalmak oldalán lépett hadba, mivel. Ez szakítást jelentett ugyan Oroszországgal, de szövetségre ebben a helyzetben – amikor az ellenséges Szerbia és Románia élvezte az orosz támogatást – nem lehetett esély. 1918. szeptember 15.-én azonban az antant seregei áttörték a bolgár védelmi vonalakat, s a hadsereg összeomlott. Bulgária az első világháborúból óriási területi veszteségekkel került ki, s pénzügyi jóvátétel fizetésére is kötelezték. Mindez ahhoz vezetett, hogy a bolgár politika a II. Világháborúban is a német oldalon lépjen hadba. A Szovjetunióval való viszony – noha kezdetben ígéretesnek tűnt ugyan – a bolgár radikalizmus térnyerésével párhuzamosan a II. Világháború előestéjére szintén megromlott.

A háborúban Bulgária a tengelyhatalmakhoz csatlakozott, de a hadműveletekben nem vett részt. A területét ugyan a szövetségesei rendelkezésére bocsátotta, de katonái nem harcoltak, a zsidókat nem deportálták, és a szövetségeseknek szóló hadüzenetek is jelképesek voltak csupán. A Szovjetunió azonban nagyobb lojalitást követelt, s mivel ezt nem kapta meg, 1944. augusztus 30.-án hadat üzent Bulgáriának. Amikor azonban szeptemberben a Vörös Hadsereg csapatai elérték a bolgár határt, a hadsereg nem tanúsított ellenállást.

A háború után egy baloldali és balközép politikai erőket tömörítő koalíciós kormány, a Hazafias Front került hatalomra, amelyen belül a kommunisták egymás után szerezték meg a hatalmi pozíciókat. Az 1946-ban megalakult Dimitrov féle kormányban már minden kulcspozícióba kommunista politikusok kerültek, s az ország több évtizedre ismét orosz szövetségessé vált. 1948-ban Bulgária csatlakozott a KGST-hez, 1955-ben pedig belépett a Varsói szerződésbe is. 1962-ben a Moszkva-barát Todor Zsivkov került hatalomra, aki készen állt rá, hogy minden kritika és változtatás nélkül vegye át a szovjet modellt. Az általa vezetett időszakban Bulgáriában erőltetett iparosítás, és a gazdaság teljes centralizációja ment végbe. A bevezetett intézkedések a csőd szélére sodorták a bolgár népgazdaságot, amelyet ismét csak szovjet/orosz segítséggel sikerült megmenteni, ezúttal a fizetésképtelenségtől.

 

Hivatkozások

ВЕЛИКИЕ ПРОСВЕТИТЕЛИ, Анатолий ТУРИЛОВ, http://senat.org/Russia-Bulgaria/K-Mefodyi.html

Древние и нынешние болгаре в политическом, народописном, историческом и религиозном их отношении к россиянам, J. Venelin, Moszkva, 1829.

Világtörténet, szerkesztők: J. J. Zutyisz, O. L. Vajnstejn, N. I. Pavlenko, V. F. Szemjonov, A Szovjetunió Tudományos Akadémiája, Moszkva, 1958, magyarul: Kossuth Könyvkiadó, 1964

 

[1] Forrás: Világtörténet, szerkesztők: J. J. Zutyisz, O. L. Vajnstejn, N. I. Pavlenko, V. F. Szemjonov, A Szovjetunió Tudományos Akadémiája, Moszkva, 1958, magyarul: Kossuth Könyvkiadó, 1964. 222-223. oldal

[2] Forrás: Wikipédia: Az első dunai bolgár birodalom http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_els%C5%91_dunai_bolg%C3%A1r_birodalom

[3] Forrás: Wikipédia: Az első dunai bolgár birodalom http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_els%C5%91_dunai_bolg%C3%A1r_birodalom

[4] Forrás: Wikipédia: Az első dunai bolgár birodalom http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_els%C5%91_dunai_bolg%C3%A1r_birodalom

[5] Forrás: Wikipédia: I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Vlagyimir_kijevi_nagyfejedelem#Megkeresztelked.C3.A9se

[6] Forrás: Wikipédia: Tatárok http://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rok

[7] Forrás: Pánszlávizmus az orosz politikában, Gecse Géza,História, XXIV.évfolyam 3. szám 2002/3. 12-15.old.

[8] Forrás: Majoros Henrietta: A bolgárok története http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/bolgar-tortenelem.htm#h18

[9] Forrás: Majoros Henrietta: A bolgárok története http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/bolgar-tortenelem.htm#h18

[10] Forrás: Majoros Henrietta: A bolgárok története http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/bolgar-tortenelem.htm#h18

[11] Forrás: Majoros Henrietta: A bolgárok története http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/bolgar-tortenelem.htm#h18

[12] Forrás: Majoros Henrietta: A bolgárok története http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/bolgar-tortenelem.htm#h18

Szólj hozzá!

Címkék: történelem Bulgária Oroszország Kelet-Európa Nemzetközi kapcsolatok

Tárgyalástechnika

2015.02.23. 08:48 :: Tamas Vaszari

 Oktatási segédlet az Értékesítési technikák c. tantárgy keretében 2015.02.23-án elhangzott egyetemi előadás anyagához.

 

Bevezető

          A tárgyalás két vagy több fél közös akaraton alapuló tevékenysége, amelynek célja egy problémás helyzet megoldása vagy vitás kérdés rendezése. Sokféle tárgyalástípus létezik: tárgyalásokat folytatnak egymással a politikusok, tárgyalásnak nevezzük a bíróságokon folyó igazságszolgáltatási eljárások bizonyos szakaszait, és tárgyalásokat folytatnak egymással az üzleti élet szereplői is. A jelen tantárgy keretében mi itt csak az üzleti tárgyalásokkal, illetve azon belül is az értékesítési tárgyalásokkal foglalkozunk.

          Az értékesítési tárgyalások során a cél, hogy a felek egy terméket vagy szolgáltatást pénzre cseréljenek, s ehhez keresik az utat. A folyamat során – függetlenül a cégnél betöltött munkakörtől – értékesítő és beszerző/vevő szerepkörök alakulnak ki, amely során a felek az alábbi kérdésekről egyezetnek:

  • áru,
  • mennyiség,
  • minőség,
  • határidő,
  • ár,
  • biztosítékok.

A témától függően a tárgyalópartnerek sokfélék lehetnek:

  1. Ha a vállalat tulajdonosi szerkezetéről van szó, akkor maguk a tulajdonosok tárgyalnak egymással.
  2. Ha a cég alapvető működését határozza meg a téma, akkor a vezetők ülnek asztalhoz,
  3. Ha egy új termék kifejlesztéséhez keresnek partnert, akkor a fejlesztőmérnökök, és üzletfejlesztők találkoznak.
  4. Ha egy egyszerű kereskedelmi ügyletről van szó, amely során a cég járatos termékeit értékesítik, akkor értékesítők találkoznak beszerzőkkel vagy magukkal a végfelhasználókkal.

          Egy kis cég esetén a feladatok egyszerűsödnek és ugyanaz a személy több feladatot is ellát. Például, egy családi vállalkozás esetében a tulajdonos (és egyben ügyvezető) tárgyal a cégről, a működési kérdésekről, a termelőeszközök beszerzéséről és az értékesítésről is. Egy nagyobb cégben a feladatok elkülönülnek, és még az is előfordulhat, hogy egy feladaton többen dolgoznak. Ilyenkor a vezetők munkáit specialisták, témafelelősök vagy szakértők segítik.

Az üzleti tárgyalások három fő részből állnak, amelyek a következők:

  • kelkészülési szakasz,
  • találkozás,
  • utánkövetés,

          Rendkívül fontos, hogy a tárgyalásokat folyamatként értelmezzük, amelynek során eljutunk a felek számára kölcsönösen elfogadható, sőt, előnyös megoldásáig. Ez néha hosszú ideig is eltarthat, és több találkozásra is sor kerülhet, mire sikerül célba érni.

 

Felkészülés

          Egy értékesítési tárgyalás esetén a legfontosabb feladat, hogy meghatározzuk, kiknek szeretnénk értékesíteni. Ehhez először azonosítani kell azokat a cégeket, akik vevők lehetnek, majd a vállalaton belül meg kell találni a megfelelő embert. Ha magánszemélyek részére értékesítünk, akkor nem cégeket, hanem vevőket keresünk. Az előbbi tevékenységek angolul business to business (B2B), az utóbbit business to customer (B2C) típusú értékesítésnek is nevezzük, amely rövidítések a magyar nyelvű szakirodalomban is használatosak.

Ha tudjuk, kit keresünk, akkor a következő lépés a kapcsolatfelvétel. A kapcsolatfelvétel történhet:

  • levélben (nyomtatott vagy elektronikus),
  • telefonon (hideghívással, ami azt jelenti, hogy most először beszélünk a másik féllel; ajánlás alapján, amikor hivatkozhatunk egy közös ismerősre; illetve egy korábbi kapcsolatra építkezve, ami a legnagyobb esélyt biztosítja a sikerre),
  • személyesen (konferencián, szakkiállításon, a cégünk vagy a vevő üzletében, stb.)

          A kapcsolatfelvétel során először mutatkozzunk be! Mondjuk el nevünket, a cégünk nevét, illetve annak fő tevékenységét. Néhány szóban meséljünk róla, hogy mivel foglalkozunk, és mire használják a termékeinket. A beszéd során fogalmazzunk minél egyszerűbben, hiszen a másik fél most először hall rólunk, így számára minden adat új. Ezt követően térjünk rá a megkeresés céljára, és arra, hogy miről szeretnénk tárgyalni.

A személyes találkozó előkészítése során az alábbiakat kell pontosítani:

  • időpont,
  • helyszín,
  • résztvevők.

          Az időpontválasztás esetén igyekezzünk a késő délelőtti órákra fókuszálni, mivel az emberi teljesítőképesség ekkor a legmagasabb. Ha a délelőtt valamiért nem lehetséges, akkor a délután második fele is jó megoldás lehet, bár ekkor az emberek már fáradtabbak, koncentrációképességük alacsonyabb.

          A választott helyszín háromféle lehet: a másik fél által biztosított, semleges vagy a sajátunk. Mivel mi szeretnénk értékesíteni, ezért szimpatikus gesztus, sőt, sok esetben elvárás, hogy mi keressük fel a vevőt. A semleges helyszín olyankor lehet jó megoldás, ha a felek csak tapogatóznak, még nem biztosan az együttműködés kereteiben, vagy akkor, ha a cégek nem rendelkeznek a tárgyalás lebonyolítására alkalmas helyszínekkel (például: egy személyes cégek, amelyek a tulajdonos lakásában vagy garázsában működnek). Ha a tárgyalás helyszínét mi biztosítjuk, akkor igyekezzünk világos, jól szellőző, egyszerű, de kényelmes berendezéssel bíró helyiséget választani, ahol zavartalanul beszélgethetünk.

          A résztvevők esetében három tényezőt kell mérlegelni: az illető kompetenciáját, kapacitását és pozícióját. A kompetenciát a személy munkaköre, szaktudása és tapasztalata határozza meg, amely képessé teszi őt arra, hogy az adott témáról beszélni, tárgyalni tudjon. A kapacitás szintén fontos, hiszen előfordulhat, hogy a legalkalmasabb kolléga éppen túlterhelt, idős kora vagy épp’ kisgyermeki miatt nem szívesen utazik külföldre, esetleg szakmailag nem áll azon a szinten, hogy képviselhesse a céget. A pozíció két dolog miatt fontos: egyrészről a tárgyalás során szükség van bizonyos döntési jogosultságokra, másrészről az illetőnek el kell tudnia fogadtatni magát a partnerekkel. Általános szabály, hogy a tárgyaláson résztvevők számát igyekezzünk a minimumra csökkenteni, mert a túl nagy delegáció csökkenti a hatékonyságot. A szerepeket minden esetben előre tisztázzuk, sőt, azt is, hogy a csapatban ki miről beszélhet, nyilatkozhat.

          A már egyeztetett tárgyalási időpont előtt a feladatok két részre oszthatók: professzionális és személyes természetűekre.

          A professzionális, tehát a munkához kötődő feladatok közé tartozik a tárgyalás céljainak pontos megfogalmazása, a kapcsolat további építéséhez szükséges kérdések összegyűjtése, a prezentációs anyagok elkészítése és a saját lehetőségeink pontos és őszinte megismerése.

          A tárgyalás célját egyértelműen fogalmazzuk meg, és tudatosítsuk az összes résztvevőben! Fontos, hogy a cél mindenki számára egyértelmű legyen, és csak az annak eléréséhez vezető út tekintetében legyünk rugalmasak. Különösen az első találkozások alkalmával gyakori, hogy egy hosszú távú kapcsolat kialakításához többet kell tudnunk a másikról. A kérdéseket előre gondoljuk át, és ne rögtönözzünk. Készítsünk listát, hogy a találkozón nehogy elfeledkezzünk valamiről! A prezentációs anyagok elkészítése során törekedjünk a rövid, tömör, szabatos megfogalmazásra! Az unalmas, terjengős, tudálékos előadások senkit sem érdekelnek. A saját lehetőségeink tisztázása során mérjük fel, hogy milyen feltételekkel, milyen terméket tudunk ajánlani, és mi az, amihez mindenképp’ ragaszkodnunk kell!

          A személyes természetű felkészülési feladatok közé tartozik a megfelelő megjelenés, az állapot, a naprakészség és a munkaeszközök összegyűjtése.

          A tárgyaláshoz válasszunk megfelelő öltözéket! Ha a partnert túl- vagy alulöltözzük, akkor az visszatetszést válthat ki. Értékesítőként törekedjünk a tiszta, elegáns, szélsőségektől mentes megjelenésre, s öltözékünk csak egy fokkal legyen elegánsabb a fogadó félnél. Tartózkodjunk a hivalkodó kiegészítőktől, mert a gazdagság fitogtatása negatív hatást válthat ki, hiszen a vevő attól tarthat, hogy a luxusfogyasztásunkat vele szeretnénk megfizettetni. A nemiség túlzott hangsúlyozása elterelheti a figyelmet, ami nem csak a partner, de a mi számunkra is kellemetlen helyzetet eredményezhet. A külsőségek kizárólag akkor juthatnak szerephez, ha az értékesített termék ehhez kapcsolódik. Például: autót, drága órát, esetleg kozmetikai vagy sportszereket árulunk.

          Ha másnap fontos tárgyalásunk lesz, előtte aludjuk ki magunkat, hogy a találkozóra pihenten érkezhessünk. A kipihent arc mellett a kiegyensúlyozott mentális állapot is fontos: közvetlenül a tárgyalás előtt már kerüljük az olyan helyzeteket, amelyek konfliktussal járnak vagy felzaklathatnak minket!

          A tárgyalás elején fontos, hogy jó benyomást keltsünk. Egy kellemes beszélgetőpartner mindig szimpatikusabb, mint egy mogorva alak. A találkozó előtt keressünk aktualitásokat, könnyed beszédtémákat, amelyekről a lényegi rész megkezdéséig kedélyesen elbeszélgethetünk.

          A találkozó helyszínére csak akkor induljunk el, ha minden szükséges dolog megvan! Legyen nálunk elegendő névjegykártya, a prezentációhoz laptop, a termékekről prospektusok (ha van ilyenünk), és határidő napló az elhangzottak rögzítéséhez!

 

Találkozás

          A tárgyalásra mindenképp’ pontosan érkezzünk! Ha nem tudjuk pontosan kiszámítani az utazás idejét, akkor induljunk el előbb, és abban az esetben, ha korábban odaérünk, várjunk inkább néhány percet a helyszínen. Túl korai érkezés esetén ne kérjük a partnertől, hogy előbb kezdődjön a tárgyalás! A megbeszélt időpontig várakozzunk a hallban, sétáljunk egyet a közelben vagy igyunk egy kávét!

          A találkozás két fő részből áll: protokolláris és érdemi szakaszból.

          A protokolláris szakasz része a bemutatkozás, a vendéglátás, az ajándékozás és a helyfoglalás.

          A bemutatkozás során először azok üdvözöljék egymást, akik már korábban már kapcsolatban voltak! Ha a delegáció tagjai még nem találkoztak, akkor be kell mutatni őket egymásnak. A bemutatás során minden esetben a rangidősnek mutatják be a fiatalabb vagy alacsonyabb beosztású munkatársakat. A bemutatást a vezető végezze!

          Egy üzleti tárgyalás esetén a vendéglátás kizárólag az illemről szólhat, sosem a szükségletek kielégítéséről! A tárgyalásra tilos éhesen vagy szomjasan érkezni! Ne kockáztassuk, emiatt esetleg csökkenjen a koncentrációs képességünk! A vendéglátás során kínálhatnak ásványvizet, üdítőt, kávét, teát, illetve ételeket is. Bármit választunk, figyeljünk rá, hogy a túl édes üdítő ne akadályozza a beszédet, illetve az ételtől ne legyen maszatos a kéz. Ha a vendéglátó az ételhez nem biztosít evőeszközöket, akkor udvariasan tartózkodjunk a fogyasztástól!

          Az ajándékozás bizonyos kultúrákban elfogadott és elvárt. Ha külföldre utazunk, akkor előtte tájékozódjunk a helyi szokásokról! Figyeljünk rá, hogy az ajándék tárgyát és értékét megfelelően válasszuk meg! A túl drága ajándék esetében a partner azt érezheti, hogy szeretnénk lekenyerezni, s ez kellemetlen helyzetet teremthet. Vannak olyan szervezetek, amelyek előírják, hogy a túl drága ajándékot kötelező visszautasítani. Tehát, az ajándék célja soha nem lehet a másik lekötelezése, csak a figyelmességünk kimutatása. Ideális ajándéknak bizonyulhat egy üveg bor, egy doboz csokoládé, néprajzi ajándékok vagy a cég termékeiből kisebb mintadarabok, a vállalatot szimbolizáló egyébe tárgyak (pl.: logózott makett, könyv, stb.) Az olyan ajándékokat, amelyek sérthetik a másik politikai, vallási, világnézeti meggyőződését, vagy szexista felhanggal bírnak, szigorúan kerüljük!

          A tárgyalásnak otthont adó helyiségben csak azok maradjanak, akik a beszélgetésben részt vesznek. Egy hasáb alakú tárgyalóasztalnál a hosszabb oldalak mentén foglaljunk helyet! A vezetők minden esetben egymással szemben üljenek, mellettük pedig a további tagok, ha lehet, szintén egymással szemben. A tolmács a vezető közvetlen közelében üljön!

          Az érdemi részbe tartozik a vállalat és a végzett tevékenység bemutatása, a tárgyalás céljának, illetve az érintett témakörök ismertetése, a korábbi események összefoglalása, az igények felmérése, a megoldási javaslatok és alternatívák megfogalmazása, az ártárgyalás, illetve a megállapodás, valamint a további tennivalók rögzítése.

          A cég bemutatása során előre gondoljuk át, hogy miről szeretnénk beszélni, és csak az üzleti kapcsolat szempontjából releváns adatokra koncentráljunk! Csak annyi információt közöljünk, amennyi a partner számára elengedhetetlen a folytatáshoz, és igyekezzünk betartani a rendelkezésünkre álló időkorlátokat! A prezentáció célja, hogy megteremtse a cégünk iránti bizalmat, és felkeltse a partner érdeklődését az együttműködés iránt. A prezentáció során tegyünk említést a vállalat székhelyéről, dolgozóinak számáról, történetéről, illetve az alapvető gazdálkodási adatokról, amelyek alapján látható a cég mérete, komolysága. A vállalat bemutatása után térjünk rá a főbb termékcsoportok bemutatására, különös tekintettel azokra, amelyeket el szeretnénk adni. Tovább erősíthetjük a bizalmat, ha a bemutatkozás végén szót ejtünk azokról az eseményekről, innovációkról, szabadalmakról, amelyekre büszkék vagyunk, és felsorolunk néhány referenciát is.

          A célok ismertetése esetén egyértelműen fogalmazzuk meg, hogy miről szeretnénk beszélni, és milyen céljaink vannak. Fogalmazzunk egyszerűen és tárgyilagosan! A célok pontosításával meghúzhatjuk a határokat. Ez különösen fontos, ha egy hosszú távú együttműködés esetén egy egész tárgyalássorozat kezdetén vagyunk, ahol a vezetők mellett a különböző részlegeknek is egyeztetniük kell. Pontosan jelöljük ki, hogy mi az, ami a jelenlévők hatáskörébe tartozik, és mi az, amit másoknak vagy máskor kell megoldani. Előfordulhat, hogy a két cég között konfliktus keletkezett. Ebben az esetben rögzítsük, hogy ezeket a témákat a mostani alkalom során szeretnénk-e érinteni. Ha nem, akkor tegyük egyértelművé, hogy a téma kívül esik a mostani találkozó keretein. Törekedjünk rá, hogy soha ne értékekről, hanem csak érdekekről beszélgessünk! Mindvégig maradunk tárgyilagosak és udvariasak, hiszen a tárgyalás és az együttműködés az egyetlen lehetőség arra, hogy az ellentétek feloldása után újra együtt tudjunk dolgozni.

          A tárgyalás következő szakasza a korábbi események összefoglalása, és a kiindulási helyzet megfogalmazása. Erre akkor is szükség van, ha most először találkozunk. Ebben az esetben arról beszéljünk, hogy miért gondoltunk az együttműködésre, mire alapoztuk a megkeresést. Ha már volt kapcsolat, akkor tekintsük át, hogy mely kollégák vettek részt a munkában, és milyen eredményeket értek el. Az előttünk álló feladatok áttekintése során nézzük meg, hogy milyen célokat szeretnénk elérni és ehhez mire van szükség! (Például: milyen termékekre, milyen erőforrásokra, milyen kollégákra vagy eszközökre.)

          Az igények felmérésre az értékesítők egyik legfontosabb feladata, hiszen ettől függ, hogy mennyire tudnak jól reflektálni a megfogalmazott problémákra, szükségletekre. A cél, hogy minél jobban kiismerjük a másik fél motivációit, céljait, lehetőségeit (főként anyagi) és szükségleteit. A munka során minél több kérdést tegyünk fel! Ha kell, ehhez előtte képezzük tovább magunkat! A legfontosabb kérdések, amelyekre választ kell kapnunk:

  • Mit?
  • Mennyit?
  • Milyen minőségben?
  • Mikorra?
  • Milyen áron?
  • Milyen feltételekkel? (szállítási, fizetési, garanciális)

          Az igények megismerése során kerüljük a feltételezéseket! Törekedjünk rá, hogy a saját szempontjairól mindig a partner beszéljen! A megfogalmazott szükségleteket igyekezzünk sorrendbe állítani (priorizálni), mert ez segíteni fog minket a jó ajánlat elkészítésében.

          A megoldási javaslatokat csak akkor kezdjük el kidolgozni, ha már tudjuk, mit szeretne az ügyfél! Fontos, hogy a valódi igényekre reagáljunk, és ne egy szabvány-megoldást próbáljunk ráerőltetni a vevőre. Teremtsünk magunknak mozgásteret és használjuk is ki! Minden vevő tisztában van vele, hogy ha kevesebbet rendel, akkor többet kell fizetni, míg egy nagy sorozathoz olcsóbban is hozzájuthat. Szintén más az ár, ha rövid a határidő, ha nem tud azonnal fizetni, vagy ha légi szállítást kér közúti helyett. A garanciaidő (rövid vagy hosszú) szintén hatással lehet az árra. A legfontosabb, hogy felmérjük, mit szeretne a vevő: az alacsony ár mellett tör lándzsát, vagy fontosabb neki a hosszú garanciális periódus, a gyors szállítás vagy a halasztott fizetési lehetőség? Az emberek a kényszerpályák helyett jobban szeretik, ha szabadon választhatnak, ezért minden esetben dolgozzunk ki alternatív megoldási javaslatokat! Ha több ajánlatot készítünk, akkor nagyobb az esélye, hogy a partner nálunk találja meg a számítását!

          Árakról csak akkor érdemes beszélni, ha már megállapodtunk a termékről. Az árat a partner által megfogalmazott igényei alapján állapítsuk meg. Minden cég esetében léteznek ún. listaárak, amelyeket egy szabványos ügyfél szabványos igényeihez igazítva számoltak ki. Ez az ár egy átlagos vagy előre feltételezett mennyiség, szállítási és fizetési határidő mellett fedezetet nyújt a termelésre, a cég működésére és a tisztes haszonra. A listaárból akkor biztosíthatunk kedvezményt, ha:

  • bízunk benne, hogy ennek hatására a partner hozzú távú megrendelővé válik,
  • a partner akkora mennyiséget rendel, hogy az fajlagosan már olcsóbbá teszi a gyíártást vagy a szolgáltatást,
  • a partner előre fizet, s így nem kell előfinanszíroznunk a teljesítést,
  • a partner eltekint a garanciális kötelezettségeinktől (csak a törvényes keretek között),
  • a megrendelő nem ragaszkodik a szokásos szállítási időtartam betartásához.

A listaárakhoz képes drágábban értékesíthetünk, ha a partner:

  • egyedi terméktulajdonságokat követel, ami vagy extra fejlesztési költségekkel jár, vagy drágábbá teszi a termelést,
  • rövidebb határidőt fogad el,
  • csak késve vagy részletekben tud fizetni,
  • extra hosszú garanciális időtartamot köt ki,
  • kifejezetten és szokatlanul alacsony mennyiséget kér.

          Az ártárgyalás során soha ne próbáljuk manipulálni a másik felet! Ez szigorúan tilos, hiszen a rövidtávú sikerek mellett hosszú távú károkat okoz. A manipulatív eszközök közé tartozik a másik fél félelemérzetének kihasználása, amely esetleg abból fakad, hogy valahol lemaradhat vagy kellemetlen helyzetbe kerülhet.

          A tárgyalás utolsó szakasza a megállapodás és a további tennivalók pontosítása, Ha az össze kérdésről sikerült beszélni, akkor a végén foglaljuk össze az eredményeket! Ma már nem szokás, de rendkívül hasznos, ha az elhangzottakról jegyzőkönyv vagy emlékeztető készül, mert ezzel dokumentáljuk a történteket. Fontos, hogy a memorandumot mindkét fél elfogadja és aláírásával szentesítse! A jegyzőkönyvben térjünk ki az elhangzott tényekre, igényekre, megfogalmazott szükségletekre, technikai részletekre, ígéretekre, szerződéses mennyiségre, szállítási és fizetési feltételekre, amelyet a későbbekben szerződésbe foglalhatunk. A jegyzőkönyv a folytatást is tartalmazza: rögzítsük benne a következő találkozó időpontját, a felek feladatait, és a felelős személyeket!

 

 

Vendéglátás-Marketing

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A képra kattintva a könyv megvásárolható a kiadótól

Utánkövetés

          A tárgyalás nem ér véget a találkozás végén esedékes elköszönéskor, hiszen egy ilyen találkozás általában egy csomó új feladatot is kijelöl. Ha a tárgyaláson több kolléga is részt vett, akkor utána érdemes leülni, és zárt ajtók mögött kiértékelni az elhangzottakat. Ha konszenzus született a folytatásról, akkor erről tájékoztatni kell a szervezett többi, érintett munkavállalóját is. A tájékoztatás során említsük meg, hogy kivel, miről beszéltünk, miben állapodtunk meg, milyen feladatokat vállaltunk magunkra és milyen határidők betartására tettünk ígéretet. A kitűzött célok megvalósulását folyamatosan ellenőrizzük, ha pedig eltérést tapasztalunk a menetrendhez képest, akkor haladéktalanul vizsgáljuk ki az előállt helyzetet!

          A tárgyalópartnerekkel a találkozás után is tartsunk folyamatos kapcsolatot! Ha kérdésük van, akkor igyekezzünk válaszolni rá, ha pedig mi nem tudunk valamit, akkor mihamarabb kérjünk egyértelmű állásfoglalást. Ha valami miatt nem tudunk a megállapodás szerint teljesíteni, akkor ezt mihamarabb hozzuk a partner tudomására, mert így még időben átütemezhetjük a kötelezettségek teljesítését, és egy mindkét fél számára elfogadhatóm kölcsönösen előnyös megoldást találhatunk.

Szólj hozzá!

Címkék: sales Professzionális értékesítés értékesítési technikák tárgyalástecnika

Felkapott települések, és akik azzá teszik őket

2015.02.16. 07:15 :: Tamas Vaszari

Az utóbbi évtizedekben a háztartások kiadásainak szerkezete jelentősen megváltozott: csökkent a lakhatásra fordított összegek aránya és nőtt a pihenésre, utazásra fordított jövedelemhányad. Mindez az ingatlan- és idegenforgalmi piacon célpontként, helyszínként és szolgáltatóként megjelenő településekre is új feladatokat rótt, amelyek egy része máig megoldásra vár. A megfelelő település-, illetve ezen belül turizmusmarketing folytatásához hatékony eszköznek bizonyulhat a fogyasztói aspirációk kiaknázása, illetve az aspirációs csoportokkal kialakított együttműködés. A marketingtevékenység stratégiai tervezése során elengedhetetlen, hogy pontosan meghatározzuk az egyes vevőcsoportokat, és minél részletesebb leírást készüljön a csoporttagok jellemzőiről, viselkedéséről, de ami a legfontosabb: döntési szempontjaikról.

 

Bevezetés

          „A marketing vezérelvei, célrendszere nem más, mint egy jó “lét”, egy színvonalas életminőségköré kell, hogy illeszkedjenek. Egy régió, város akkorsikeres, akkor látja el küldetését, ha képes biztosítani az ott élő, ott dolgozó, odalátogató lakosság és az üzleti és a non-profit jellegű, társadalmi, civilszervezetek számára az “ott-lét” megfelelő minőségét, élményét.”[i] A fenti idézetben szereplő jólét négy különböző területből tevődik össze: a gazdasági, a politikai, a kulturális és az ökológiai jólétből.

          Nagyon fontos, hogy a felsorolt területeken reális célokat, ne pedig megvalósíthatatlan álmokat tűzzünk magunk elé. Az elérni kívánt eredmények lesznek azok a stratégiai célok, amelyekhez ki kell dolgoznunk a megvalósítás taktikai lépéseit. Ha a stratégiai célokat sikerük konkrétumokkal kiegészíteni, az még könnyebbé teszi a későbbi feladatokat. (Például: Ha a települést szeretnénk idegenforgalmi központtá fejleszteni, akkor fel kell újítani X és Y közösségi tereket, meg kell építeni a Z utat, Tourinform irodát kell nyitni, a kereskedelmi szálláshelyek számát pedig X ezerre kell növelni.) Töpfer és Braun szerint[ii] a településmarketing céljai négy területre oszthatók:

  • a kínálati oldalhoz illeszkedő kereslet biztosítására,
  • a település versenyhelyzetének javítására,
  • a település megítélésének javítására,
  • a helyi lakosok elégedettségének növelésére

           A felsorolt általános célok természetesen további részcélokra oszthatók, amelyek elérése érdekében már konkrét feladatok határozhatunk meg.         

          A településmarketing egyik szegmense a turizmusmarketing, amely megfelelően pozitív külső megítélés esetén fenti célok közül a kínálati oldal számára biztosít „házhoz jövő” keresletet. A prosperáló idegenforgalom hozzájárul a gazdasági sikerekhez, a szükséges fejlesztések finanszírozásán keresztül pedig a versenyképesség és a helyi lakosok elégedettségének növeléséhez is. A turizmusmarketinggel a fentieken kívül azért érdemes még kiemelten foglalkozni, mivel ez a tevékenység képes rá, hogy a keynesi regionális gazdaságfejlesztés exportbázis-elmélete[iii] alapján segítse a helyi idegenforgalmi szereplők bújtatott exporttevékenységét, s ezzel jövedelmet vonzzon a régióba.

          A településmarketing stratégiák Achillesi sarka azonban sok esetben hasonló: a gyakorlati megvalósítás. A városvezetők ugyanis hiába alakítanak ki egy vonzó, objektív döntési szempontok alapján versenyképes alternatívát jelentő „ajánlatot”, ha a célcsoport tagjai nem mérlegelik azt. A kitűzött célok teljesüléséhez egy hatékony kommunikációs stratégia kialakítása is szükséges, amely egy megfelelően megfogalmazott, és a figyelmet megragadni képes üzenetet juttat célba a reklám, a promóciós kampányok, a személyes értékesítés és a közönségkapcsolatok csatornáin.

 

A fogyasztói aspirációk szerepe a marketingben

          Az aspirációs csoportok azokat a személyeket tömörítik, akikre az emberek - és egyben fogyasztók - hasonlítani szeretnének. E hasonlósági vágy megjelenésének egyik területe a fogyasztás, illetve ezen belül a fogyasztói döntések. A téma szempontjából a lélektan alapvető felismerése, hogy az emberek analógiákban gondolkodnak. Az analógiák követése jelen esetben a más emberek cselekvésmintáinak megfigyelését és lemásolását foglalja magába, időben eltolva. Ez azt jelenti, hogy a követők bíznak benne, hogy egy adott helyzetben hasonló magatartás tanúsítása esetén velük is ugyanaz történik majd, mint a másik embertársukkal. Mindez arra sarkallja a fogyasztókat, hogy a remélt előny megszerzése és a döntési kockázatok csökkentése érdekében példaképeket keressenek, és hozzájuk hasonló módon cselekedjenek.

          A marketing számára e mintakövető magatartás különösen értékes, hiszen példák bemutatásával befolyásolni lehet a vásárlók magatartását és döntéseit. E szöveg írója szerint az aspirációs csoportokkal való együttműködés marketingeszköznek tekinthető, intenzitása mérhető, a módszertana pedig leírható, és alkalmazható.

          Az aspirációs csoportok követése, a hozzájuk való folyamatos közeledés néhány gazdasági ágazatban különösen jelentős. Ezek közé tartozik az ingatlanpiac, a tartós fogyasztási cikkek szegmense (pl.: gépkocsik, szórakoztatóelektronikai cikkek), az oktatás és az idegenforgalom is. Az ingatlanpiac feladata, hogy lakóingatlan kínálatot biztosítson a helység lakosságának, az idegenforgalom pedig vonzó célpontokat kínál a pihenni, utazni vágyóknak. A kérdés csak az, hogy ezek a területek eredményességük fokozására miként használhatják fel az aspirációs csoportokat?

          Az aspirációs csoportkövetés, mint jelenség a marketing-kommunikációs kampányok kidolgozásához ad támpontot. Egyszerűen fogalmazva azt azonosíthatjuk vele, hogy egy adott kampánynak ki legyen az arca, ki köré építsük azt fel? Ki az a személy, aki a célba juttatni kívánt üzenetet képes hitelesen képviselni, és alkalmas rá, hogy a szükséges mennyiségű figyelmet magára vonja.

          Ha fogyasztói döntések meghozatalához nincs elegendő információnk, akkor újabbak után nézünk: megvizsgáljuk, hogy mi vásárolnak az ismerőseink, barátaink, mit ajánlanak a reklámok, és hogyan döntenek azok, akikre felnézünk, hasonlítani szeretnénk.[iv] Az efféle követő magatartás ráadásul a szorongást is csökkenti, amelyet a döntés kockázata okoz.[v] Az aspirációs csoportkövetés egy másik megközelítési lehetősége az önkifejező fogyasztás, mint versengő magatartás, hiszen tudjuk: „A szegények az erőforrásaikkal versenyeznek. A középosztály beliek a választásaikkal. A gazdagok a vagyonukkal.”[vi]

          A divat - mint jelenség - állandóan igényli az újdonságokat, ami azt jelenti, hogy a perifériákról - a klaszterek segítségével - érkező újdonságok esélyt kapnak arra, hogy a centrumokba kerülve a tömegek érdeklődésének középpontjába kerüljenek. Az ilyen típusú reflektorfény az adott földrajzi terület gyors fejlődését hozhatja magával, amely folyamat több szakaszból áll. Eleinte az adott területen csak messziről érkező utazók jelennek meg, az élményeik alapján pedig blogbejegyzések születnek, és néhány útikönyv is említést tesz a látnivalókról. A hely ismertségének köszönhetően egyre többen érkeznek oda, és az adott lokáció lassanként idegenforgalmi célponttá válik. Az ismertségnek köszönhetően lassanként megindulhat a kultúra exportja is, amely a folyamatot kiszolgáló helyi vállalkozások számára megteremti a növekedés lehetőségét. A távoli nagyvárosok életterében így kap helyet az afrikai zene, a japán képregények, az olasz filmek, a közel-keleti nyaralások, az argentin borok, a thai konyha, a brazil szappanoperák és más egzotikumok.[vii] A fenti jelenség folyamatai:

  1. Utazók jelennek meg a környéken,
  2. A környékről beszámolók születnek,
  3. Turisták jelennek meg a területen,
  4. Sokasodnak a beszámolók, blogok, az élmények a városi kultúra egzotikumai lesznek,
  5. A városok polcain megjelennek a távoli táj termékei, éttermei,
  6. A fokozódó érdeklődésnek köszönhetően megindul az import,
  7. Az exportnak köszönhetően megjelennek a helyi traded cégek,
  8. A helyi traded cégek számbeli és méretnövekedésének köszönhetően megindul a klaszteresedés és a tőkekoncentráció.

          „Az ellenkultúra, az indie-rajongók az underground sztárok a kapitalizmus hajtóerői. Ha ők a motor, akkor a fogyasztók közötti versengés a kapitalizmus turbinája. (..) Egyedi vonásaink azáltal válnak láthatóvá, ahogyan fogyasztunk. A középosztálybeli emberek (…) nem tudják felülmúlni egymást a fogyasztás mennyiségében, mert nem engedhetik meg maguknak, de felülmúlják egymást minőségben (vagyis ízlésben).”[viii] A fenti idézet tartalmát mindössze annyival érdemes kiegészíteni, hogy a döntésekkel való versengés minden társadalmi osztályban megfigyelhető, ahol a felek erőforrásai hasonló nagyságrendűek.

          A fent leírt folyamat lefolyását nagyban gyorsíthatják az aspirációs csoportok tagjai. Az aspirációs csoportokba olyan emberek vagy vállalatok tartoznak, akikre aspirációs csoportok követői hasonlítani szeretnének, s ezért figyelemmel kísérik viselkedésüket. A fogyasztói aspirációk szempontjából mindegy, hogy a távolság leküzdésére, és a csoporthoz való csatlakozásra van-e tényleges esély. A legfontosabb, hogy a csoportkövető hajlandó legyen erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy a fennálló távolságot csökkentse. A szerző egyik hipotézise, hogy az erőfeszítések jelentős hányada a fogyasztói döntésekre korlátozódik, amely tény megteremti a jelenség marketing célú kiaknázását.

          Az aspirációs csoportok tagjainak jelentős részét alkotják a hírességek, akik azáltal válnak széles körűen ismertté, hogy a különböző médiumokban sokat szerepelnek. Mindez azért fontos, mert a sztárok karakterének, teremtett személyiségének bemutatásán keresztül a nézők befolyásolhatók: példák segítségével és a vágyak tudatosításán keresztül ugyanis homogén fogyasztói közösségek hozhatók létre.[ix] (Például: vízparti nyaralás vagy újépítésű ingatlan megvásárlására.) A folyamat következő fázisa, amikor a bemutatott személy követésére aspirálók erőfeszítéseket tesznek a távolság csökkentésére. A marketingszempontból ideális esetben a csoport elkezdi kialakítani a saját szubkultúráját, és a fogyasztási döntésein keresztül megteremti a társadalom többi része, illetve a csoport tagjai közötti különbségeket. A csoportkövető magatartás akkor éri el csúcspontját, amikor a fogyasztók már nem példakép valós tulajdonságait, tudását mérlegelik, hanem az illető tekintélye is elegendő számukra ahhoz, hogy a vásárlásaik során utánozzák őt (például: amikor egy politikus pizzát reklámoz vagy egy sportoló lakóparkot).

 

Vevőcsoportok a település és turizmusmarketingben

          A legfontosabb feladat minden esetben a marketingelemzés elkészítése, illetve a helyben kínált termékek és szolgáltatások potenciális célközönségének azonosítása. Csak ezt követően kerülhet sor a célcsoport tagjainak, illetve a tagok gondolkodásmódjának jobb megismerésére. E megismerés egyik területe a fogyasztói aspirációk, vágyak feltérképezése. Ha megismertük az emberek vágyait, akkor a következő feladat az analógiák azonosítása a világban és a célcsoport szűkebb értelemben vett környezetében. Az analógiák alanyai nem mások, mint az aspirációs csoportok tagjai. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor már pontosan tudjuk, hogy az egyes marketingkampányok mely személyek köré építhetők fel sikeresen, tehát: kik lesznek azok, akik képesek magukra vonni a figyelmet, és példát mutatni? 2003-ban Magyarország népszerűsítése során már alkalmazták ezt a módszert, amikor a híres, magyar származású színész, Tony Curtis ajánlotta hazánkat az amerikai turisták számára. Ugyanakkor a módszer leírását, hatékonyságának mérését, illetve a további alkalmazhatóság vizsgálatát most kíséreljük meg első ízben. Az alábbiakban kiemeljük a B2B szegmens célcsoportjait, illetve a B2C marketing sajátosságairól is szót ejtünk.

          A B2B szegmens településmarketing feladatait a régiók fejlettségi szintjéhez kapcsolódóan is meghatározhatjuk, hiszen mások a feladatok egy neofordista, egy tudásalkalmazó és egy tudásteremtő régióban. Egy neofordista régióban a marketingüzenetek keresleti oldalon található címzettjei a nagyvállalatok, amelyek képesek rá, hogy telephelyeiken folytatott új tevékenység meghonosításán keresztül regionális multiplikátorhatást generáljanak. A neofordista régiók településmarketing tevékenységének célcsoportjába tartoznak továbbá a azok a kormányzati döntéshozók, akik az infrastrukturális fejlesztési források elosztásáról döntenek, illetve azok a kutatók, akik részt vehetnek a helyi egyetemeken folyó alapkutatásokban. A tudásalkalmazó régiók esetében azokat a kívülről érkező befektetőket kell megnyerni, akik képesek rá, hogy a már formálódó regionális húzóágazatokhoz illeszkedő projekteket hozzanak a térségbe, a helyi KKV szektor szereplőit pedig abban célszerű támogatni, hogy termékeiket kijuttathassák az agglomeráción kívüli piacokra is. A tudásteremtő régiók esetében ösztönözni szükséges a magasan kvalifikált, a traded szektor igényeihez igazodó munkaerő beáramlását, a régió szuperklasztereiről tájékoztatni érdemes a kapcsolódni képes potenciális beszállítókat, illetve ösztönözni kell az innovációs parkok térnyerését is, valamint a döntési központok bevonzását, amely utóbbi tevékenységek esetében szintén meghatározhatunk marketingfeladatokat.[x] A B2B szegmens marketingtevékenysége azonban több dologban is különbözik a B2C szegmenstől: „Az érdekek nyílt vállalása, a túlnyomórészt racionális alapokon nyugvó választások, az „interakciók” személyes jellege, az egymástól való függés (legalábbis egy meghatározott időtáv vonatkozásában) kifejezetten jellemző a piac szereplőire. (…) A piac marketingesei éppen ezért a műszaki tudományok, ismeretek és a gazdasági tudás, ismeretek birtokában kell, hogy legyenek, különben nem lehetnek elismert tárgyalópartnerek.”[xi] A fenti idézet arra enged következtetni, hogy az aspirációs csoportok követése a fogyasztói, beszerzői döntések során nem lehet döntő érv, ugyanakkor a szubjektív orientáció, illetve a bizalom kialakulása során hasznos ütőkártyának bizonyulhat. A bizalom megteremtése az állami megrendelések, támogatások esetében is fontos, hiszen a kormányzati döntések egyik legfontosabb része a kockázatok minimalizálása (Törőcsik, 2007.).

          A B2C marketing vevőcsoportjairól viszonylag sok szó esik, s a nemzetközi szakirodalomban bőségesen találunk olyan publikációkat, amelyek a magánszemélyek lakhatásai és utazási fogyasztói aspirációit elemzik. A lakhatás esetében napjaink tendenciája, hogy a fogyasztás korábbi, főként funkcionális jellege mellett folyamatosan erősödik az önkifejező funkció is, amelyre nem csak az ingatlanfejlesztőknek, de az önkormányzatoknak is választ kell adniuk. A hazai lakások – nemzetközi összehasonlításban – alacsony átlagos alapterülete, a háztartások csökkenő létszáma és a reurbanizációs tendenciák a közösségi terek felértékelődéséhez vezetnek. Ahhoz viszont, hogy egy hely meg tudja mutatni önmagát, publicitásra és érdekes történetekre, személyekre van szükség.

 

Marketingeszközök, esettanulmányok

            A figyelem központjában álló emberek alkalmasak rá, hogy a személyükre irányuló figyelmet a környezetükre is ráirányítsák. Településmarketing szempontjából ez főleg a következő területeken használható: turizmusmarketing (traded szektor exportja), a település megítélésének javítása és a helyi lakosok elégedettségének javítása. Az aspirációs csoporttagok esetében a településsel való kapcsolat kétféle lehet: ráhatás vagy részvétel. A ráhatás alatt a település vagy településrész fejlesztésében, irányításában való részvételt értjük, részvétel alatt pedig a közösség életében való részvételt, a lakóhely, üdülőhely vagy telephelyválasztást.

          Példa a ráhatásos jelenségre: „A híres épületeknek a látogatókra és a befektetői tőkére gyakorolt erejét felismerő politikusok és várostervezők világhírű építészektől rendelik meg a városképet meghatározó építményeket, s felépítésükkel új életet alakítanak ki a városukban. 1997. október 18-án nyitották meg a bilbaói Guggenheim múzeumot. A Frank Gehry által tervezett épület nemcsak a főként terrorakciókról és emberrablásokról elhíresült városra gyakorolt hatást, hanem az egész spanyol gazdaságra is. A meghökkentő múzeumot évente közel egymillióan keresik fel. A látogatók közel fele külföldről érkezik, és több mint 80 százalékuk állítja, hogy kizárólag a Gehry-épület kedvéért érkezett a városba (…). A „Bilbao-hatás” évi több, mint 120 millió fontot jelent a baszk gazdaság számára.”[xii]

          Példa a részvételre, mint jelenségre: „Dubaiban ingatlanfejlesztők egy „Pálma” nevű hatalmas projekten dolgoznak, és állítólag (..) villákat adtak el olyan hírességeknek, mint például az angol labdarúgó-válogatott erősségeinek (…). Még nem tudhatjuk biztosan, hogy ezek az értékesítések valóban megtörténtek-e, de az biztos, hogy a futurista üdülőközpont máris jelentős publicitást ért el ezekkel a hírekel.”[xiii] Nem csak a szórakoztatóipar hírességeinek jelenléte képes rá, hogy divatossá tegyen egy környéket, vagy megemelje a helyi ingatlanok árait. A politikusok, történelmi személyek jelenléte ugyanezt a hatást váltja ki, s e jótékony jelenség még több évtized múltán is megfigyelhető.

          A fent bemutatott külföldi példák alapján azonban hibát követnénk el, ha az aspirációs csoportok követésének vizsgálatát kizárólag a luxus és prémium kategóriás termékek körére szűkítenénk le. Látnunk kell, hogy a fogyasztási- illetve az áruhitelek előretörésével, az utazási költségek fajlagos csökkenésével párhuzamosan a luxusfogyasztás a középosztály körében is megjelent, s népszerűsége egyre csak nő. Mivel egyre több a választható lehetőség, ezért a lakhatásra fordított költségek aránya a háztartások büdzséjében zsugorodni kezdett, a pihenésre, utazásra fordított összeg viszont évről évre nagyobb. Az utazók azonban ritkán választják a prémium kategóriás szolgáltatásokat, jellemzőbb, hogy a fapados ajánlatok mellett teszik le a voksot.[xiv] A jelenség háttere, hogy a fogyasztók számára kinyílt a világ, s az interneten tájékozódva könnyedén találhatnak vonzó célpontokat, vagy követhetnek példának tekintett közösségeket, hírességeket. A követéshez azonban anyagi erőforrások szükségesek, amelyek nem minden esetben állnak rendelkezésre. Így kapnak teret a fapados megoldások, amelyekkel ugyan teljesíthető a kitűzött cél (mennyiségi szempontból), de csak egy lényegesen szerényebb szinten (minőségi szempontból), és sokszor komoly, hosszú távon ható anyagi áldozatok árán (például: szerényebb lakhatási feltételek mellett). Az újdonságkeresést a jólét is magával hozza, amely fogalom ma már magában foglalja a sémáktól való megszabadulást, és a főáramból való kitörést is.[xv]

 

Az Ingatlanbefektetés és menedzsment c. könyv a képre kattintva megrendelhető a kiadótól! 

 

Összegzés

            A fenti szöveg alapján egyértelmű, hogy az eredetileg lélektani alapokon nyugvó fogyasztói aspirációk nagyon is gyakorlati megoldást igényelnek a marketing összes területén, így a településmarketingben, és azon belül a turizmusmarketingben is. A média által a ’90-es évektől folyamatosan teremtett hírességek, ún. „celebek” hozzájárulnak a vevőcsoportok igényeinek egységesítéséhez, ami a jól meghatározható, s ezáltal kiszolgálható tömegigények kialakulásához vezet.

            A településmarketing számára az a lakosok, a munkavállalók illetve turisták aspirációs csoportkövető magatartása új feladatokat jelöl ki az idegenforgalmi fejlesztésekben, a közösségi terek fejlesztése során, illetve a település megítélésének javításakor. Mivel a lakhatásra fordított költségek aránya a háztartások jövedelmén belül csökken, de ezzel egyidejűleg a lakóhelyválasztás során megjelennek, sőt, egyre hangsúlyosabbá válnak az önkifejező fogyasztás elemei, ezért a helyzet kialakulása során keletkező feszültséget csak a település által az adott lakóingatlan mikrokörnyezetében biztosított szolgáltatások, közösségi terek színvonala oldhatja fel.

            A turizmusmarketing számára a legfontosabb a látogatókat alkotó vevőcsoportok minél pontosabb megismerése, és ennek alapján kapcsolatteremtés olyan aspirációs csoporttagokkal, akiket a meghatározott vevőcsoport tagjai nagy számban kísérnek figyelemmel, s akár követnek is.

            A B2B szektorban az aspirációs csoportkövetés, mint jelenség fontossága kevésbé jelentős, de itt is megjelenik. A beruházási vagy befektetési döntések meghozatala során ugyanis kiemelten fontos szerepet játszik a felek közötti bizalom, amelynek kialakulásához hozzájárulhat, ha a térségbe érkező új szereplő már látott olyan pozitív példákat, amelyeket hitelesnek talál, s maga is hajlandó követni.

 

Hivatkozások

[i] Piskóti István: A régió és településmarketing kockázatai – célrendszer és stratégiai döntési dimenziók, 155-179 http://www.terport.hu/webfm_send/364 (letöltve: 2015.01.24.)A tanulmány a Piskóti-Dankó-Schupler-Büdi: Régió- és településmarketing könyv szerzõ által irt 5.és 6. fejezetének átdolgozásával készült.

[ii] Braun, G. R. – Töpfer, E. (1989): Marketing im Kommunalen Bereich – Der Bürger als

„Kunde“ seiner Gemeinde. Stuttgart, W. Kohlhammer

[iii] Lengyel Imre (2010.): Regionális gazdaságfejlesztés (42. oldal), Budapest, Akadémiai Kiadó

[iv] David McRaney (2013.): Rejtett énünk (276. oldal), Budapest, HVG Könyvek

[v] DavidMcRaney (2013.): Rejtett énünk (252. oldal), Budapest, HVG Könyvek

[vi] McRaney (2013.): Rejtett énünk (176. oldal), Budapest, HVG Könyvek

[vii] Dominic Power, Allen J. Scott: Culture, creativity and urban development, Andy Pike, Andrés Rodríguez-Pose, John Tomaney: Handbook of Local and Regional Development (162-171) Routledge, London http://www.gbv.de/dms/zbw/607358246.pdf (Letöltve: 2015.01.24.)

[viii] McRaney (2013.): Rejtett énünk (174-175. oldal), Budapest, HVG Könyvek

[ix] McRaney (2013.): Rejtett énünk (173. oldal), Budapest, HVG Könyvek

[x] Lengyel Imre (2010.): Regionális gazdaságfejlesztés (341-367. oldal), Budapest, Akadémiai Kiadó

[xi] Törőcsik Mária (2007.): Vásárlói magatartás (228. oldal), Budapest, Akadémiai kiadó

[xii] Hamish Pringle (2005.): A sztárok is ezt ajánlják (52. oldal), Budapest, Geomédia Kiadói RT.

[xiii] Hamish Pringle (2005.): A sztárok is ezt ajánlják (56. oldal), Budapest, Geomédia Kiadói RT. 

[xiv] Ian Yeoman, Una McMahon-Beattie (2005.): Luxury markets and premium pricing, Journal of Revenue and Pricin Management (Volume 4. Numbner 4., 321. oldal)

[xv] Törőcsik Mária (2007.): Vásárlói magatartás (49. oldal), Budapest, Akadémiai kiadó

 

A fenti blogbejegyzás a Doktoranduszok Országos Szövetsége által szervezett Közgazdász Kutatók és Doktoranduszok II. Téli Konferenciájának Marketing szekciójában 2015.01.30-án elhangzott "Az aspirációs csoportok szerepe a település és turizmusmarketingben" c. előadás alapján készült.

A szöveg szerkesztett változata a SUGO Szemle c. folyóirat 2015. január-júniusi számában is megjelent. A tanulmány a 153. oldalon olvasható. Felelős kiadó: dr Simon József, Eötvös József Főiskola

Szólj hozzá!

Címkék: marketing ingatlan ingatlanbefektetés turizmusmarketing településmarketing ingatlanbefektetés és menedzsment aspirációs csoport aspirációs csoportok

Egy orosz és egy magyar autóipari központ

2015.01.24. 11:36 :: Tamas Vaszari

Győr és Kaluga városok, mint autóipari központok összehasonlító elemzése

 

 

Bevezető

            A magyarországi Győr és az oroszországi Kaluga városok legfontosabb közös tulajdonsága, hogy mindkét város a saját országának egyik autóipari zászlóshajója. Ez indokolja azt is, hogy a két város helyzetét összehasonlító elemzésnek vessük alá.

Város:

Győr

Kaluga

Ország:

Magyarország

Orosz Föderáció

Megye:

Győr-Moson-Sopron

Kaluga

Népesség (2014.):

128.902 fő

334.191 fő

Terület:

174,6 km2

170,5 km2

Népsűrűség:

753,4 fő/km2

1960 fő/km2

Távolság a fővárostól:

123 km

161 km

1. táblázat: Győr és Kaluga város földrajzi és népességi adatai[1]

            Bár a gazdasági húzóágazat mindkét helyen ugyanaz, mégis látni fogjuk, hogy a különbségek magasan felülmúlják a hasonlóságokat. A következő oldalakon kísérletet teszek rá, hogy bemutassam a két város történetét, méretét, gazdaságát, fejlődési útját és közigazgatási rendszerét. A feladat teljesítését nehezíti az információk hozzáférhetőségének eltérő mértéke, illetve a publikációk és adatgyűjtések különböző időpontja.

Városfejlődés

            A két város történetének összehasonlításához Enyedi György munkássága ad támpontokat, aki a Városi világ c. munkájában[1] az orosz városhálózat fejlődését is részletesen bemutatja. Enyedi György rámutat, hogy Oroszország csak 1480-ban szabadult a tatár uralom alól, amely folyamatban a városok egyesével szerezték vissza szabadságukat. A városhálózat első modernizációs hullámára Nagy Péter cár idején került sor, amikor német iparosok érkeztek az országba. Nagy Katalin idejétől a városok autonómiát nyertek, és saját tanácsot hozhattak létre, a kivetett adókból pedig közszolgáltatást szervezhettek. Azt mondhatjuk, hogy az orosz városhálózat ettől kezdve tekinthető európainak. Oroszországban a klasszikus kapitalizmus időszakát 1860-től 1917-ig számítjuk, amiikor kialakult a birodalom két fő iparterülete is. Az egyik a mai Ukrajna területén található, a másik pedig – amelyben Kaluga is fekszik – Moszkva környékén, ahol főleg a textil- és a hadiipar koncentrálódott. A szovjet korszakban Moszkva Európa egyik legnagyobb megavárosi régiója lett, amely tovább fokozta a környékbeli városok szerepét, illetve a közeli területek felértékelődését, s e folyamatnak Kaluga is haszonélvezője lett. Ugyanakkor, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az alábbi tényt: „A nagyvárosi agglomerációk kialakulása is nagy késedelemmel, a 20. század közepén vált elterjedté. Az pedig természetes, hogy a szovjet rendszer évtizedei és a rendszerváltás elhúzódó társadalmi válsága miatt a városi társadalomban a polgári középosztály alig van jelen s politikai befolyása is gyenge.”[2]

            Régészeti kutatások szerint a mai Kaluga területén már 5-7 ezer éve is éltek emberek. Az Oka folyó partján a XIII. században már egyértelműen megfigyelhetők voltak a városfejlődés jeleni, a három település összeolvadásából létrejövő Kaluga város létrejöttét – pontos adat hiányában – 1371-re datálják. A XIX. századtól Kaluga része lett a Moszkva körül kialakuló ipari körzetnek, s városban elsősorban a fegyvergyártás erősödött meg. A II. Világháborúban 1941. október 12-én a város elesett, de már 1942. áprilisában felszabadult. A világháború és a rendszerváltás közötti időszakban Kaluga hadiipari központ lett, ahol szárazföldi, légi és vízi fegyverekhez, szállítóeszközökhöz gyártottak magas hozzáadott értékű alkatrészeket. A fenti tapasztalatok, illetve a Moszkvához való közelség (161 km) ették lehetővé, hogy a város a rendszerváltás után vonzó befektetési célponttá váljék.

            A mai Győr területén az első település kb. 2500 éve alakult ki, s Arrabonának nevezték. A római hadsereg kr.u.10-ben elfoglalta a Dunántúlt, s létrehozta Pannóniát. Arrabona a kialakuló úthálózat egyik csomópontja lett, s ekkortól kezdett kereskedelmi központtá fejlődni. A kereskedelmi központ jelleg a Honfoglalás, a tátár-járás és az Anjouk idején is megmaradt, s a város egyre inkább katonai szempontból is felértékelődött. Buda visszavétele után Győr katonai jelentősége mérséklődött, s Bécs és Buda között ismét kereskedelmi-logisztikai szerepköre erősödött meg. A XIX. század végére Győr Budapest, Pozsony és Temesvár után az ország negyedik legfontosabb ipari központja lett.[3] A polgárság megerősödött, illetve kialakult egy jól képzett, fegyelmezett munkásosztály is. 1896-ban megalapult a Győri Waggon és Gépgyár, 1913-ban pedig az Ágyúgyár, amely a monarchia legjelentősebb hadiüzeme lett. A második világháború kitöréséig a gépipari termékek palettája folyamatosan bővült: a Rába gyár vasúti, közúti illetve mezőgazdasági gépeket egyaránt készített, a harmincas évek végén pedig megindult a hadieszközök gyártása és összeszerelése is (tankok, repülőgépek, csapatszállító járművek). A kommunista hatalomátvétel után Magyarország a szocialista piacok felé orientálódott, ami meghatározta a győri ipar – elsősorban a gépgyártás – fejlődési útját is. A mozdonygyártás fokozatosan megszűnt, s a hatvanas évektől dominánssá vált a futómű- és motorgyártás- illetve a kisszériás teherautó és traktor összeszerelés. Ez a folyamat, illetve a hetvenes évek óta épülő gazdasági kapcsolatok vezettek ahhoz, hogy 1992-ben Győrben megjelenhetett az első német nagybefektető, az Audi.

A történelmi fejlődést vizsgálva megállapíthatjuk, hogy:

  • a XIX. század végére minkét város gép- és hadiipari központ lett,
  • a szocialista érában kiemelt iparterületnek számított, viszonylag magas hozzáadott értéket tartalmazó termékeket állított elő,
  • a rendszerváltás hajnalán az országosnál kedvezőbb pozícióban volt, amikor a nyugati befektetők helyi telephelyet keresetek az összeszerelő kapacitásaik felépítéséhez.

 

Gazdasági szerkezet

            Ha abból indulunk ki, hogy egy régió gazdasgái fejlettségének három fő állomása lehet: az erőforrásvezérelt, a beruházásvezérelt és az innvációvezérelt szakasz[4], akkor azt mondhatjuk, hogy minkét város az erőforrásvezérelt és a beruházásvezérelt szakasz közötti átmenetben található, bár eltérő helyen. A különbségek okai között földrajzi adottságokat is találunk. Ha ugyanis a kérdést a nagyvállalatok kiszervezéseiről döntő headquarterek szemszögéből vizsgáljuk, akkor látnunk kell a Közép-Kelet-Európa és Kelet-Európa között megmutatkozó különbségeket. A legfontosabb, hogy közép-európába kihelyezett tevékenységek még könnyen integrálhatók az anyavállalat globális termelőtevékenységébe, addig a kelet-európai egységek már nem alkalmasak erre, s az ott előállított termékek csak a lokális piacon (Oroszország és FÁK) értékesíthetők. Itt kell megjegyezni, hogy 2012-ben csak Oroszországban 2,9 millió személyautót értékesítettek.[5] Ezzel szemben, ha egy autót Magyarországon szerelnek össze, akkor az kijuttatható a világpiacra. A fent leírt különbség nagyban meghatározza az közép-európai és a kelet-európai leányvállalatok működtetési rendszerét, különös tekintettel azok fejlesztési stratégiájára. Ennek alapján kijelenthető, hogy a közép-európai leányvállalatok számára jóval nagyobb az esély, hogy megerősítsék pozíciójukat a beruházásvezérelt-tudásalkalmazó cégek táborában, s ehhez partnerkapcsolatokat építsenek ki a régióban is, mint Oroszországban.

            A beszállítók – kezdeti hiánya – a klaszterfejlődést is eltérően befolyásolja. Közép-Európában ugyanis a viszonylag kis távolságoknak köszönhetően az anyavállalatok központjához kapcsolódó beszállítók még ésszerű szállítási költségek mellett el tudják juttatni termékeiket a leányvállalatok telephelyeire is, addig Kelet-Európában ez már sokkal nagyobb kihívást jelent. Ráadásul Oroszországban a termelés megkezdésekor még mindent úgy kellett a helyszínre szállítani, az időközben kiépülő beszállítói háttér viszont sokkal nagyobb érétket jelentett. Mivel ez a folyamat Kalugában indult el először, így a térségbe érkező többi autógyár is ezt a várost választotta telephelyéül, ami oda vezetett, hogy a klaszterfejlődés rendkívül intenzívvé vált.

            A helyi szereplők történelmi léptékű felkészületlenségét szemlélteti az az eset, amikor 1966-ban a Szovjetunió a Fiattól megvásárolta a Fiat 124R licenszét, és Togliattiban a Volgai Autógyár építésekor egy teljes technológiatranszferre került sor. A Fiat 124R a Fiat 124 szovjet viszonyokra tervezett változata volt, ami egyrészt megerősített futóművet és emelt hasmagasságot jelentett, másrészt az olyan igényes műszaki megoldások elhagyását, amelyek karbantartása az akkor szovjet szervizhálózat számára teljesíthetetlen kihívásokat jelentett volna. A licenszért a Szovjetunió 48 millió dollárt fizetett, valamint 1 milliárd dollár hitelt vett fel a gyár felépítéséhez az olasz kormánytól, az építési munkálatokkal pedig a Fiatot bízta meg…[6] A szovjet beszállítók kapacitását jól jelzi a tény, hogy még olyan távoli országok cégei is kaptak megrendelést, mint hazánk. Megoldhatatlan feladatok persze Magyarországon is akadtak: a motorgyártást a győri Rábánál is csak nyugati licensz alapján sikerült megszervezni, a sebességváltók gyártására pedig a felajánlott technológiai transzfer alapján sem vállalkozott a gyár, mivel a vállalat gépparkja nem volt alkalmas a váltógyártáshoz szükséges minőségi követelmények teljesítésére.

 

Ipari parkok, klaszterek

            A rendszerváltás után mindkét városban megkezdődött a külföldi tőke fogadására alkalmas infrastruktúra kiépítése. Kalugában összesen 10 ipari park (a legfontosabbak: Grabtsevo, Rosva, Vorsino, Kaluga-Yug), illetve egy ipari termelési szabadterület került kijelölésre (Lyudinovo Industrial Type Special Economic Zone). Az ipari parkok teljes kapacitása 5.500 hektár, amelyből még 2.700 hektár szabad. A külföldről érkező befektetők munkáját két gazdaságfejlesztési szervezet támogatja:

  • Development Corporation of Kaluga Region,
  • Regional Development Agency and Innovative Development Agency and Industrial Logistics

            Oroszországban a helyi szereplők által előállított hozzáadott értékű gépjárművek értékesítését úgy támogatja az állam, hogy azokat helyi gyártásúnak ismeri el, s ezzel mentesítő az importvámok alól. E kedvezményezett gazdasági tevékenységek körébe a CKD és az SKD szerelés is beletartozik. Mindez oda vezetett, hogy a hazai márkákat gyártó nyiznyij-novgorodi (GAZ-Csoport) és a togliattiban található (Lada-Renault) járműipari központok mellett ma már Szentpéterváron, Kalinyingárdban és Kalugában is jelentős iparági koncentrációt figyelhetünk meg. A régiók egymással is versenyeznek, ami a helyi közigazgatási szerveket is aktivizálta. Kaluga városa a fenti okok miatt támogatja a klaszteresedést, ami azt eredményezte, hogy jelenleg az alábbi szektorokban működnek klaszterek:

  • autóipar,
  • gyógyszeripar,
  • logisztika,
  • mezőgazdaság,
  • IT,
  • idegenforgalom és rekreáció.

            A jelen írás keretein belül az autóipari klaszter bemutatása tűnik célszerűnek, amely 28 céget tömörít és 44%-kal járul hozzá a régió gazdasági termeléséhez (1. sz. melléklet). A 28 cég közül 3 integrátor, 25 pedig beszállítói státuszú. A beszállítók között hazai, német, olasz, kínai, francia, spanyol és horvát tulajdonosi hátterű cégek egyaránt megtalálhatók. Az integrátor vállalatok közé tartozik:

  • VW csoport (évente kb. 500.000 személyautó: 3 szgk. modell CKD összeszerelése, és 2 modell SKD összeszerelése)
  • PCMA RUS (évente összesen 125.000 Citroen és Renault készre szerelése)
  • Volvo (évente 10.000 Volvo és 5.000 Renault tgk. készre szerelése)

            A klaszter 2007-ben összesen 14.000 embert foglalkoztatott (átlagos munkabér: 800 Usd/hó)[7], és 771.000 járművet szerelt össze, amelyek közül 755.900 db volt személyautó és 15.300 db tehergépkocsi. A klaszter jelentős képzési és K+F tevékenységet is folytat. A tagok összesen több, mint 100 iparág-specifikus tréningen vehetnek részt, az innovációt pedig összesen 30 kutatóintézet segíti. A közigazgatási szervek kiemelt törekvése, hogy a helyi vállalatok hozzájussanak a legújabb nyugati technológiához, amelyet a kormányzat akár a külföldön készülő autók importvámjának emelésével is kész kikényszeríteni.

            Győrben a szocialista időszakban helyi ipar teljesítménye 1987-ben tetőzött, amikor közel 23.000 ember dolgozott a Rábánál. Szintén ebben az időszakban még jelentős szerepet játszott a város gazdaságában az élelmiszer és a textilipar is. Ugyanakkor látható volt, hogy a gyárak falai mögött megbújó kapun belüli munkanélküliség egy idő után olyan mértékben rontja majd az őket foglalkoztató gyárak hatékonyságát és versenyképességét, hogy arra előbb utóbb megoldást kell találni, és ezen embereknek más vállalatoknál kell munkát biztosítani. A kialakult helyzetre jó válasznak tűnt az olcsó, de szakképzett munkaerőre épülő, nyugati cégek leányvállalatainak bevonzása, amely feladatra egy osztrák-magyar együttműködés keretében Győrben létrejött Magyarország első, és mindmáig legprosperálóbb ipari parkja. A térség fő vonzerejét a még meglévő Rába gyár, a frissen betelepült Audi Hungária Kft. és az Amoco gyárak adták.[8] 2012-ben a GYŐR-SZOL Zrt. 310.000 Euroért megvásárolta az osztrák partner 60%-os részesedését, így a 175 hektáros terület jelenleg teljesen helyi tulajdonban van. A győri ipari park az alábbi tényezőkre alapozza sikerét:

  • vasúti, közúti és vízi megközelíthetőség,
  • alacsony helyi bérszínvonal, nem túl messze Európa centrum-országaitól,
  • jól képzett munkaerő,
  • jól működő klaszter.

            A jól működő klaszter alatt nem a Pannon Autóipari Klasztert kell érteni, hanem azt az iparági együttműködést, koncentrációt és tudástúlcsordulást, ami a nyugat-magyarországi térségben megfigyelhető. Ebbe beletartozik az autóipari cégek koncentrációja, a helyi egyetem képzési programjai, kutatóközpontja és kutatási programjai, valamint a helyi közigazgatási szervek konstruktív hozzáállása, amely képes hozzájárulni a kedvező működési környezet kialakulásához. Mindez ahhoz vezet, hogy a ’90-es években még erősen erőforrásvezérelt, neofordista kisalföldi gazdaság fokozatosan képessé válik rá, hogy lassanként átlépjen a beruházásvezérelt, tudásalkalmazó régiók táborába.

 

Oktatási intézmények

            Egy ágazati klaszter sikeres működésének elengedhetetlen feltétele, hogy a helyi oktatási intézmények a már jelenlévő és a letelepedni szándékozó vállalatok igényeinek megfelelő munkaerőt bocsássanak ki. Mivel Kaluga és Győr is évszázados ipari központok, ezért a képzési infrastruktúra mindkét városban jól kiépült, és magasan specializált.

            Kalugában két az autóiparhoz és a gépgyártáshoz két középfokú oktatási intézmény kapcsolódik: a Kalugai Gépipari Szakközépiskola (Калужский машиностроительный колледж) és a Kalugai A. T. Karpov Közlekedés-technikai Szakközépiskola (Калужский транспортно-технологический техникум имени А. Т. Карпова).

            A felsőfokú képzések a város saját egyetemén (Kalugai Állami Egyetem), illetve 16 más városban, elsősorban Moszkvában székelő egyetem helyi, kihelyezett karain érhetők el. Műszaki, illetve autóipari képzéseket az alábbi felsőoktatási intézmények kínálnak[9]:

  • Kalugai Állami Egyetem, Fizikai-technológiai Kar
  • N. E. Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem, Kalugai Kar,
  • Közép-Oroszországi Egyetem, Kalugai Igazgatási, Üzleti és Technológiai Főiskolai Kar,
  • Moszkvai Állami Egyetem, Kalugai Közlekedésmérnöki Kar.

            A fenti felsorolás nem teljes, hiszen nem tartalmazza a gazdasági, informatikai és menedzsmentismereteket nyújtó felsőoktatási intézményeket, illetve azokat sem, amelyek a többi klaszter számára képeznek munkaerőt.

            Győrben az autóipar részéről jelentkező munkaerőigény kielégítésére az alábbi szinteken folynak képzések:

  • Szakiskolák és szakközépiskolák:
    • Bercsényi Miklós Közlekedési Középiskola, Szakiskola és Sportiskolai Módszertani Központ
    • Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Középiskola és Kollégium
    • Pattantyús-Ábrahám Géza Ipari Szakközépiskola és ÁMK
  • OKJ-s tanfolyamok,
  • Főiskolai és egyetemi képzések (Széchenyi István Egyetem):
    • Műszaki Tudományi Kar,
    • Multidiszciplináris Műszaki Tudományi Doktori Iskola

            A képzési programok vizsgálata után megállapítható, hogy Kalugában a képzési paletta szélesebb, ugyanakkor a vállalatok és az egyetemek együttműködése Győrben szorosabb. Kalugában ugyanis nem találtam példát olyan kutatás-fejlesztési együttműködésre, mint Győrben a SZE és az Audi Hungária által közösen fenntartott AUDI Hungária Járműipari Tanszékcsoport[10]. Mindez azt támasztja alá, hogy Győr előrébb jár a neofordista régióból a tudásalkalmazó régióvá válás útján. Az is megállapítható, hogy a győri Audi Hungária szervesebb részét képezi az Audi globális termelésének, mint a Kalugai VW, PCMA és Volvo vállalatok, amelyek főleg az anyavállalatoktól kapott utasítások és know-how alapján dolgoznak. Mindez megmutatkozik a képzési és K+F igényekben is: amíg Győrben lassan megteremtődnek a technológiafejlesztés feltételei, addig Kalugában továbbra is csak a működési hatékonyságot javító tréningek érhetők el a klaszterek tagjai részére.

 

kaluga.jpggyor_2.jpg 

Önkormányzatok

            Az autóipar szerepe mindkét városban elérte azt a kritikus méretet, amely már rákényszeríti az önkormányzatokat az együttműködésre. Az önkormányzatok eszköztára mindkét városban hasonló:

  • beruházások ösztönzése,
  • infrastruktúrafejlesztés,
  • adókedvezmények,
  • oktatási intézmények támogatása,
  • kedvező működési környezet és befektetői atmoszféra megteremtése és fenntartása.

 

Gazdálkodási adatok

            Kaluga város bevételei 2012-ben 7,3 milliárd Rubelt tettek ki, a kiadások összege pedig 7,57 millárd Rubel volt. A város adósságállománya 3,01 milliárd Rubel volt, a garanciavállalás értéke pedig 2,53 milliárd Rubel.[11] (1 Rubel = 7,2 Forint, 2012. decemberben)[12]

Oroszországban a cégek adófizetési kötelezettségei három szinten keletkeznek:

  • szövetségi szinten,
  • regionális szinten,
  • helyi szinten.

            A város bevételeinek 62,5%-a érkezik központi forrásokból, 37,5%-a pedig a regionális kifizetésekből. A normatív támogatások összege a költségvetés 39,9%-át teszi ki. A helyi befizetések egy része regionális szintre kerül a következők szerint: társasági nyereségadó (95%), ÁFA /NDFL/ (87%), vagyonadó (70%).[13]

            Győr város költségvetése 2012-ben 45 milliárd Forint volt, amelyből az adóbevételek 19,42 milliárd Forintot tettek ki az alábbiak szerint:

  • iparűzési adó: 16,28 milliárd Ft.,
  • ingatlanadó: 1,96 milliárd Ft.[14]

            A fenti adatok alapján megállapítható, hogy a két város bevételei szinte azonos méretűek. Mindez azt jelenti, hogy ugyanabból az összegből Győrben csak egy 129 ezer fős lakosságot kiszolgáló infrastruktúrát kell működtetni, míg a Kalugában ugyanennyi pénzből 334 ezer ember számára kell biztosítani a szociális ellátórendszert, illetve a közszolgáltatásokat. A jelen összehasonlító elemzés teljességének gátat szab, hogy az önkormányzati feladatkörök listájának összehasonlítására adatgyűjtési nehézségek miatt most nem vállalkozhatunk.

 

Gazdaságfejlesztési szerepvállalás

            Elmondható, hogy mindkét város gazdaságát nyugati autógyárak helyi egységei határozzák meg. A gyárak mindkét esetbe a már meglévő adottságok miatt választották ezeket a helyszíneket, amibe beletartozott a felkészült munkaerő és a fejlett közlekedési infrastruktúra.

Kaluga város közlekedési infrastruktúrája:

  • a várostól 16 kilométerre található az M3-as „Ukrajna” gyorsforgalmi út, amelyen Moszkva főváros és Brjanszk határváros érhető el,
  • a város rendelkezik repülőtérrel (Grabcevo),
  • a város rendelkezik kikötővel az Oka folyón, amelyen Nyizsnyij Novgorodnál a Volgába torkollik,
  • a város vasúti csomópont, a vonalak közül a legfontosabb a Kijev-Moszkva kétsávos, villamosított vasútvonal.

Győr esetében a közlekedési infrastruktúra fő jellemzői az alábbiak:

  • a város már több, mint két évtizede autópályán is megközelíthető. Külön pozitívum, hogy az M1-es autópályáról minden városrészt el lehet érni.
  • a városban az M1-es autópályán kívül több más főút is találkozik: M19, 1, 14, 81, 82, 83, 85.
  • a város rendelkezik nemzetközi repülőtérrel,
  • a város rendelkezik dunai kikötővel (Győr-Gönyü), és egy hozzá tartozó 25 hektáros kiszolgáló terminállal,
  • a város vasúti csomópont, a vonalak közül a legfontosabb a Bécs-Budapest kétsávos, villamosított vasútvonal.

            A városvezetők mindkét esetben tisztában voltak vele, hogy a fenti adottságok mellett a vonzó befektetői környezet kialakítására is szükség van.

            Az orosz bürokrácia legendásan nehézkes, és a külföldiek számára átláthatatlan, ezért a külföldi befektetőkre igazán számító régiók rájöttek, hogy a betelepülők számára olyan szabadterületeket kell létrehozni, amelyek mentesülnek az efféle nehézségek alól. A legismertebb ilyen típusú kezdeményezés a Moszkva mellett található szkolkovói Innopolisz, amelyet az orosz innováció felülről vezérelt központjának, és afféle lokális Szilícium völgynek szántak. Ehhez hasonló a Kaluga mellett működő Lyudinovói Speciális Gazdasági Zóna is azzal a különbséggel, hogy ide a gazdasági termelésben érdekelt cégeket igyekeznek összegyűjteni. A lyudinovói cégek adók- és vámkedvezményeket kapnak, a kínált feltételek pedig 30-40%-kal csökkentik a beruházási költségeket. A kedvezményrendszer 49 éve múltán kerül kivezetésre.[15] A kedvezményezett gazdasági tevékenységek közé tartozik:

  • a gépgyártás,
  • a fafeldolgozás,
  • a jármű- és motorgyártás, illetve összeszerelés.

            A projekt létrehozásától a közigazgatási szervek azt várják, hogy 3.900 munkahelyet hozzon létre, 1 milliárd dollár működő tőkét vonzzon a térségbe és 2013. és 2023. között mintegy 250 millió dollár adóbefizetéshez juttassa a szövetségi (50%), a regionális (45%) és a helyi (5%) szerveket.[16]

            A speciális gazdasági zónán kívül Kaluga területen összesen 10 ipari park került kialakításra (2. sz. melléklet). A legnagyobb ipari parkok a terület észak-keleti részén, Moszkvához közel (Vorshino, Obninsk, Kolontai), illetve Kaluga város vonzáskörzetében helyezkednek el (Detchnio, A Park, B Park, V Park, Lemminkainen). Ezeken a területeken a betelepülő cégek szintén adókedvezményeket kaphatnak, amelyek a beruházás nagyságától, illetve a foglalkoztatottak számától függnek, és évek alatt, sávos rendszerben kerülnek kivezetésre. Mivel a cégek és az önkormányzatok között nagyon sok az egyedi megállapodás, ezért pontosabb adatok közlése csak ezen szerződések ismeretében volna lehetséges.

            Magyarországon szabadkereskedelmi övezet vagy speciális gazdasági zóna kijelölésére nem volt szükség, ami azt jelenti, hogy az ország adó- és közigazgatási rendszere kompatibilis volt betelepülő cégek igényeivel. Bár a győri ipari parkot már 1989-ben létrehozták, napjainkra már megfogalmazódtak olyan vélemények, hogy ez kevés, és szükség lenne további ipari parkok létrehozására is. A helyzetet némileg árnyalja, hogy Győr sikereit látva a megye több más települése is saját ipari parkot alakított ki, amelyek szintén külföldi befektetőket igyekeznek a térségbe csábítani. Ugyanakkor, a Kisalföld gazdaságában megfigyelhető a járműgyártás és a gépipar túlsúly, amely jelenség egyrészről kedvez a koncentrációnak és a fejlődésnek, másrészről veszélyt is rejt magában, hiszen hosszú távon kiszolgáltatottá teheti a régiót.

 

Összegzés

            A fentiekben két eltérő méretű, geopolitikai helyzetben lévő és gazdasági fejlettségi szinten álló ország egy-egy autóipari központját hasonlítottuk össze. Láthatóvá vált, hogy Magyarországon és Oroszországban is több régió versenyez az autóipari beruházásokért (Győr, Esztergom, Kecskemét, Szentgotthárd, illetve: Kalinyingrád, Szentpétervár, Kaluga, Togliatti, Nyizsnyij Novgorod, Naberzsnije Cselni és Miassz), ugyanakkor teljesen eltérő feltételek mellett. A magyar gazdaság kész integrálódni a globális termelés rendszerébe, a nálunk készülő járművek pedig a világpiacra is kijuttathatók. Ezzel szemben az Oroszországi gyárakban összeszerelt autók csak a hazai és a FÁK országokban értékesíthetők, ott viszont előnyösebb feltételek mellett.

            A fenti adatok mellett az is világossá vált, hogy a két bemutatott város fejlődési útja, és az elérhető célok is igen különbözőek. A ’90-es évek elején még egyértelműen neofordista társadalmi jegyeket mutató Győr mára elindult a tudásalkalmazó régióvá válás útján, ami azt jelenti, hogy a térség legnagyobb vállalata, az Audi Hungária egyre több kutatás-fejlesztési projektet, illetve magas hozzáadott értéket tartalmazó tevékenységet hoz Magyarországra. Kaluga ezzel szemben továbbra is a CKD és SKD összeszerelésre koncentrál. Ehhez alkalmazkodott a város képzési rendszere, illetve a régió fejlesztési politikája is. A fő cél még mindig az életszínvonal emelése, a munkaerő foglalkoztatása, az innovatív megoldások bevezetése azonban egyelőre nem szerepel a napirenden. Ugyanakkor, kár kenne elfeledkezni azokról a jelenségekről, amelyek előre vetíthetik a térség fejlődését: a klaszteresedési folyamat dinamikus, ami előbb-utóbb megteremtheti a beszállító cégek bázisát, és a regionális tudástúlcsordulást is.

 

Idézetek, hivatkozások 

[1] Forrás: Városi világ, Enyedi György, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012. pp.155-164

[2] Forrás: Városi világ, Enyedi György, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012. p.162

[3] Forrás: Győr története, Wikipédia.org http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C5%91r_t%C3%B6rt%C3%A9nete

[4] Forrás: Regionális gazdaságfejlesztés, Lengyel Imre, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010. p.153.

[5] Forrás: Russian automotive: Kaluga creates cluster template, David Crouch, Financial Times, 2013.06.26. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/a6f29e12-cf7a-11e2-be7b-00144feab7de.html#axzz3NIxWa7VP

[6] Forrás: A Zsiguli-gyár és a Zsiguli-fejlesztés története, 2010.12.06. http://totalcar.hu/magazin/kozelet/2010/12/06/togliatti_hivatalos_es_nem_hivatalos_verzio/

[7] Forrás: Auto cluster in Russia's Kaluga region increases capacity, Pravda.ru, 2012.12.03. http://english.pravda.ru/business/companies/03-12-2012/123002-auto_cluster_kaluga-0/

[8] Forrás: Győr fejlődésének mozgatórúgót, szerk: Honvári János, Sikeres gazdasági modellváltások Győrben, írta: Jakab Petra, Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2014. p.146.

[9] Forrás: Wikipédia.org, Калу́га https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%9A%D0%B0%D0%BB%D1%83%D0%B3%D0%B0

[10] Forrás: SZE.hu http://mtk.sze.hu/kezdolap

[11] Forrás: Российская Федерация, Городская Дума города Калуги, РЕШЕНИЕ № 189, 26.12.2012

[12] Forrás: MNB.hu http://www.mnb.hu/arfolyam-lekerdezes

[13] Forrás: МИНИСТЕРСТВО ФИНАНСОВКАЛУЖСКОЙ ОБЛАСТИ: «Основные подходы к формированию межбюджетных отношений в Калужской области», 2012.07.26.

 

[14] Forrás: Döntöttek: csökkentik az iparűzési adót Győrben, Hvg.hu, 2013.12.20. http://hvg.hu/kkv/20131220_Dontottek_csokkentik_az_iparuzesi_adot_Gy/

[15] Forrás: Kaluga Region Investment Portal, Special Economic Zone Investment Features http://www.investkaluga.com/en/ploschadki/osobaya-ekonomicheskaya-zona-lyudinovo/chto-takoe-osobaya-ekonomicheskaya-zona/

[16] Forrás: Kaluga Region Investment Portal, Expected Results http://www.investkaluga.com/en/ploschadki/osobaya-ekonomicheskaya-zona-lyudinovo/ozhidaemye-effekty/

 

Táblázat

[1] Forrás: Wikipédia.org: Győr: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C5%91r Kaluga: https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%9A%D0%B0%D0%BB%D1%83%D0%B3%D0%B0

Szólj hozzá!

Címkék: autóipar összehasonlító elemzés városfejlődés Oroszország Győr Kaluga

Moszkva város és Moszkva megye működése és együttműködése

2015.01.18. 17:28 :: Tamas Vaszari

Bevezető

A hidegháború végén az Amerikai Egyesült Államok nyilvánította megát győztesnek, a szovjet birodalmat pedig egy csődbe jutott vesztesnek könyvelte el a Nyugat. Való igaz, hogy a fegyverkezési versenyben és az afgán háborúban kivérzett ország súlyosan meggyengült, s a roskadozó szovjet gazdaság a ’80-as évek végén már komoly reformokra szorult. A politikai és gazdasági rendszerváltás a kötött, tervutasításos rendszer eltörlését, és a szabadpiaci viszonyok legalizálását jelentette, ami együtt járt egyfajta liberalizációval is: a reformok azt eredményezték, hogy a tőke és a munkaerő oda kezdett el áramolni, ahol a legjobb működési feltételeket remélhette, ez pedig nem volt más, mint az ország gazdasági centruma. Az elmúlt két és fél évtized Moszkva és a környéke számára óriási fejlődést, ugyanakkor komoly, megoldandó problémákat is hozott, amelyek összegyűjtésére az alábbi oldalakon igyekszek kísérletet tenni.

 

  

Az oroszországi városhálózat fejlődéstörténete és áttekintése

1700-ban még csak 400 város volt Oroszország területén, és még 1811-ben is csak a lakosság igen szerény hányada, mindössze 4%-a élt városokban. A főváros az 1703-ban alapított, a Néva partján található, Európához közel eső Szentpétervár volt, s ez így is maradt egészen a kommunista hatalomátvételig. A városiasodás a XIX. század első felében kapott először lendületet, s a század közepére már az ország 19%-a volt városlakó. Ekkortól indultak meg a vasútépítések is, s az óriási földrajzi távolságok hirtelen „csökkenni” kezdtek. Ugyanebben az időszakban alakultak ki az ország első iparterületei is: az egyik a mai Ukrajna területén (Zaporozsje és Donyeck köznyékén), a másik pedig Moszkva körül. A XX. század első éveiben – noha a főváros még mindig Szentpétervár volt – Moszkva ugyanolyan gazdasági mágnessé vált, mint amilyen napjainkban is. A gazdasági fellendülés bizonyos években 16%-os népességnövekedést eredményezett, amely óriás társadalmi feszültségeket szült, elsősorban a nyomasztó lakáshiány miatt.

A ’20-as években észak-amerikai és nyugat-európai fejlődési modellekre alapozott programok megvalósítása kezdődött el, amely időszak lenyomata a mai napig látható Moszkva utcáin. Az 1928. és 1956. közötti időszak az erőltetett iparosítás korszaka, amelyet a ’30-as években a nehézipar dominanciája és a fogyasztási cikkek hiánya jellemzett. Az élet csak Moszkvában volt könnyebb, ahol – gyakran presztízsszempontok alapján – óriási infrastruktúrafejlesztési programok és ingatlanfejlesztések zajlottak, amelyek eredménye még ma is látható. A folyamatos lakáshiányt ugyanakkor a városba költözés korlátozásával igyekeztek enyhíteni, amely így csak külön engedély birtokában volt lehetséges. Az ’50-es évektől a fegyverkezési versenynek köszönhetően a nagyvárosokban megerősödtek az egyetemek és a kutatás-fejlesztési központok, ami azt jelentette, hogy az értelmiség, mint társadalmi osztály ezeken a helyeken megerősödhetett. Az 1960-as évektől kezdve megkezdődtek a tömeges lakásépítési programok (először blokkházak, ún. hruscsovkák, majd később panellakások, ún. brezsnyevkák, amely kifejezések utalnak az építés időszakára is), és kialakultak a városközpontokat körülvevő lakóövezetek. Sajátos körülmény, hogy az egyes városok esetében az életszínvonalbeli különbségek nem a lakosok jövedelemszintjétől függtek, ami igen hasonló volt országszerte, hanem az egyes települések áruellátásától, ugyanis ez határozta meg, hogy a pénzért mihez lehetett hozzájutni a boltokban.

1990-re a Szovjetunióban 2190 város létezett, és mintegy 4000 urbánus település. Moszkva dominanciája az egységes és szervesen kapcsolódó városhálózaton belül egyértelműen érvényesült. Érdekesség azonban, hogy ez a hálózat teljesen belterjes volt, ami azt jelenti, hogy a városok nem rendelkeztek nemzetközi kapcsolatokkal és a globális gazdaságba sem kapcsolódtak be. A rendszerváltás óriási gazdasági visszaesést hozott, a mélypontot pedig az 1998-as év jelentette, amikor az egy főre jutó GDP (reálértéken) az 1990-es érték mindössze 58%-át érte el. A vidéki városok csődje óriási migrációs hullámot indított el, elsősorban Moszkva irányába. A bevándorlók hatalmas terhet jelentettek a város ellátórendszerének, a szétzilált rendőrség pedig képtelen volt gátat szabni a bűnözésnek. A helyzet csak az ezredforduló idején indult javulásnak, amikor az energiahordozók világpiaci árának emelkedés végre ismét fedezetet jelentett az állami szektorban dolgozók béreinek kifizetésére és a gazdaság konszolidációjára. A hadiipar szinten tartása hozzájárult, hogy Moszkva és Szentpétervár továbbra tudásipari központok maradhattak, de a jobb életszínvonal miatt megjelenő importigényt kielégítő kereskedelem elosztó központja is Moszkva lett.

2006-ban az oroszországi állampolgárok 73,3%-a élt városokban, amely megfelel az európai átlagnak. Az országban ekkor 76 olyan város volt, amelyben a lakosok száma meghaladta a 250.000 főt, és csak 11 város rendelkezett 1 millió főnél nagyobb népességszámmal. A városok többsége azonban rendkívül fiatal, sok a mesterségesen létrehozott város, az agglomerációk pedig csak egészen későn, a XX. század második felében épültek ki. Az utóbbi évek egyértelmű nyertese Moszkva és Moszkva területi közigazgatási egység (oroszul: „oblaszty”, a továbbiakban: „megye” vagy „terület”), amely a bruttó nemzeti össztermék 23%-át állítja elő. A lakosság 77%-a a szolgáltató szektorban dolgozik, ami megfelel a nyugati régiók átlagának is.

 

 

Moszkva és Moszkva terület bemutatása és fejlődése

Ahhoz, hogy megérthessük Moszkva jelenét, a múlt bemutatása is elengedhetetlen. Moszkva ugyanis nem egy természetes fejlődés eredménye, hanem egy olyan folyamat lenyomata, amelyben a mindenkori uralkodó osztály szeretett volna nyomot hagyni maga után. „A presztízsberuházásoknak nem sok közük van a valós társadalmi igényekhez, sokkal inkább a hatalmon lévők „emlékműveiként” jelennek meg. (…) Nem azért építenek felhőkarcolót Moszkvában, mert a telekárak indokolják, hanem mert Amerikában azok vannak. Nem azért építik meg a világ legnagyobb pályaudvarát, mert a forgalmi igények indokolják, hanem hogy nagyobb legyen, mint a New York-i. Nem azért építenek széles sugárutakat, mert a forgalom akkora, hanem hogy legyen hol felvonulásokat rendezni. A presztízsberuházásoknak azonban ára van: a hatalmas külvárosokban felépített lakások kisméretűek, a lakótelepek sivárak, hiányoznak azok az elemek, amik lakhatóvá tesznek egy várost: mozik, üzletek, kávéházak, parkok, templomok. A város korszerű, csak épp lakhatatlan. Hiányzik a polgári miliője, levegője.”[1] Bár a fenti idézet a szovjet időszakról szól, néhány szempontból a korábbi évszázadok gyakorlata sem különbözött tőle!

Ha azt vizsgáljuk, hogy Moszkva miként indult el a megapolisszá válás útján, akkor az alábbi magyarázatot találjuk: „Moszkvának nem volt ellenpólusa, de ezt nem is akarták. Mindez a rendszer logikájából következett. A párt megkérdőjelezhetetlen vezető szerepe egyközpontúságot jelentett, és a városszerkezetben és -fejlődésben is ez érvényesült.”1 Ugyanakkor, a szovjet, majd később az orosz gazdaság teljesítőképessége nem tette lehetővé, hogy a térségben kialakuljon egy valódi megapolisz. Dacára annak, hogy Moszkva népessége ma már meghaladja a 10 millió Főt, nem tartozik a világ négy-öt világvárosa közé, hanem csak a második vonalban, a globális politikai szerepkörrel rendelkező városok listáján találkozhatunk a nevével.

A város rendszerváltás utáni fejlődését Bod Tamás az alábbiak szerint látja: „Moszkvában és Szentpéterváron is a tőke a meghatározó. Az orosz fővárosban számtalan új felhőkarcoló és bevásárlóközpont épült, sőt a helyi városvezetés éppen most építteti Oroszország legnagyobb templomát. Moszkva átalakulása úgy zajlik, hogy a korábbi voluntarista iránnyal szakítva nem rombolják le a régi várost, vigyáznak a városképre. Szentpétervár mindig is nyitottabb szellemű, európaibb város volt, mint Moszkva. Az elmúlt időben sokat fejlődött, s ma már el lehet mondani, hogy a két városi konglomerátum valóban rivalizál egymással. Ez abban is lemérhető, hogy nagyjából azonos feltételeket tud kínálni az ott élőknek és az oda érkezőknek.”1 Itt viszont szeretném megjegyezni, hogy a Moszkva és Szentpétervár közötti különbségek csökkenését a saját tapasztalataim nem támasztják alá, s úgy gondolom, hogy Moszkva – elsősorban üzleti szempontból – jobb feltételeket kínál, mint Szentpétervár.

„Moszkva és Szentpétervár fejlődése posztindusztriális vonásokat mutat, az új piaci szervezetek (pénzintézetek, üzleti szolgáltatási intézmények, exportvállalkozások) meghatározó hányada e két városban található.”[2] Ha megnézzük, hogy a két város fejlődésének és népességszám növekedésének hátterében milyen jelenség áll, akkor az alábbi választ kapjuk: „Az orosz közigazgatási egységek jelentős része képtelen volt a piacikövetelmények diktálta versenyfeltételeknek eleget tenni. Mindenekelőtt azok atelepülések kerültek nehéz helyzetbe, amelyek korábbi működését geopolitikaiszempontok határozták meg (hadiipari komplexumok telephelyei, zárt katonai körzetekvoltak), vagy fejlődésüket egyetlen óriásvállalat befolyásolta.”2 A bevándorlás azt eredményezte, hogy: „A két orosz emblematikus nagyváros, Moszkva és Szentpétervár infrastrukturális hálózatai ma már nem képesek a gazdasági fejlődés igényeinek eleget tenni.”2 A két csomópont fejlődése azonban nem vezet el a távolabbi régiók fejlődéséhez, mivel „az ország elavult közigazgatási szerkezete, a merev területi határok megakadályozzák a kedvező gazdasági és társadalmi folyamatok térbeli terjedését, a vezető régiók nem képesek hatást gyakorolni egyéb térségekre.”2Mindez azt eredményezi, hogy Moszkva vonzereje továbbra sem csökken, és a bevándorlók által generált közigazgatási és közszolgáltatási pluszfeladatok iszonyatos terhet rónak a város közigazgatási szerveire.

A területi különbségek méretét mutatja, hogy a leggazdagabb és a legszegényebb oroszországi terület 1 lakosra jutó jövedelemkülönbsége 2004-ban 44-szeres volt!2 A gazdasági koncentráció erősségét mutatja, hogy amíg 1994-ben az ország GDP-jének 10,2%-át állították elő Moszkvában, addig 2004-ben már 19%-át, napjainkban (2014.) pedig 23%-re becsülik ugyanezt (1. sz. melléklet) Moszkva ’vízfej’ helyzetét igazolja, hogy az 1080 km2 alapterületű város „2002-ben az orosz ipari termelés 5,6%-át, a beruházások 16,2%-át, a kiskereskedelmi áruforgalom 28,7%-át adta. Ugyanebben az évben a regionális GDP (GRP) 70 milliárd USD volt, ami az oroszországi GDP (közel) 20%-a; az egy főre eső GDP pedig 259 920 rubel, ami a nemzeti érték háromszorosa. A GRP 74%-át a szolgáltatóipar adta. A külföldi befeketetések csaknem fele (2002-ben 44%) Moszkvába érkezik, főképp Németországból, az Egyesült Királyságból és Luxemburgból.”[3] A fejlődés sebességét mutatja, hogy 2009-ben Moszkva GDP-je már 225 milliárd USD volt. A munkanélküliségi ráta mindössze 1%, ami lényegesen alacsonyabb a 7%-os országos átlagnál. Az egy főre jutó GDP kb. 500.000 Rubel volt (1 Rubel = 7 Forint, 2009-ben), ami az országos átlag közel kétszerese! A város fejlődéséhez az is hozzájárul, hogy az ország pénzintézeteinek, illetve nagyvállalatainak jelentős része itt székel, így a székhelyhez kötött adóbevételek is Moszkvában jelennek meg.

 

Moscow Airport is located in Moscow Oblast

Közigazgatási rendszer

Moszkva város

A közigazgatási rendszer Oroszországban három szintű: szövetségi, regionális és helyi. Moszkva és Moszkva terület egyaránt Központi Föderatív Körzetben fekszenek (tehát itt ez a regionális szint). A jelenlegi 83 területi szubjektum közül Moszkva a legnépesebb és a legkisebb is egyben. A végrehajtó hatalom feje a polgármester, központi szerve pedig a Moszkvai Önkormányzat. A Moszkvai Duma (városi tanács) 35 tagból áll, akik 4 évre kapnak mandátumot.

A város 12 közigazgatási egységből áll: 1. Központi 2. Északi 3. Észak-Keleti 4. Keleti 5. Dél-Keleti 6. Déli 7. Dél-Nyugati 8. Nyugati 9. Észak-Nyugati 10. Zelenográdi 11. Novomoszkovszkíj 12. Trockíj (2. sz. meléklet), amelyek összesen 123 kerületre tagolódnak. A város területe 2012-ben bővült utoljára, amikor hozzácsatolták a délnyugati területeket, így Moszkva már nem csak Moszkva területtel határos, hanem Kaluga területtel is. A lépés nyertesei a városhoz szorosan kapcsolódó alvóvárosok voltak: Szolncevó, Butovó és Zelenográd. Az új területek összterülete 1500 km2, a lakosok száma pedig 230.000 fő. Ezzel a város területe több, mint kétszeresére nőtt, s jelenleg 2511 km2. A város népességszáma 2010-es mérések alapján 11,5 millió Fő, a népsűrűség pedig 4581 fő/km2. A városban nincsenek nemzetiségek által dominált területek, de elmondható, hogy a belvárosi, az észak-nyugati és a metró-közeli övezetek drágábbak.[4]

Demográfia

A 2010-es városfejlesztési stratégia alapján Moszkva (legális) lakosainak száma 11,6 millió főről 2025-re 12,2 millió főre fog emelkedni. Mivel a születések száma alacsony, ezért a növekedés főleg a migrációnak lesz köszönhető. A stratégia a lakosság elöregedését is előrevetíti: úgy számol, hogy 2025-re a lakosok 30%-a lesz nyugdíjas, és különösen a 70 év felettiek aránya bővül majd dinamikusan. Mivel a munkaképes korú lakosság száma folyamatosan csökken, ezért Moszkvának évente átlagosan 100.000 újonnan érkező lakosra van szüksége. Moszkva már eddig is a közép-ázsiai országok legnagyobb munkaerő-fogyasztója volt, s, mivel továbbra is népszerű célpont, ezért a volt szovjet tagköztársaságokból ideérkezők száma évente 50-60 ezer főre tehető.

Moszkva terület

Moszkva terület az ország második legnépesebb szubjektuma, lakosainak száma: 7,1 millió fő, népsűrűség: 155 fő/km2. A megye területe 45.900 km2, amelynek 80%-a urbánus, 20% rurális térség. A terület fő közigazgatási szervei az önkormányzat és a területi tanács (Duma). A városi tanács 50 tagból áll, akik négy évre szerezhetnek mandátumot. A terület a jelenlegi jogállását 1993-ban nyerte el. A terület lakossága folyamatosan bővül: 1989-ben még csak 6,7 millió fő lakott itt, de tudni kell, hogy ez csak a migrációnak köszönhető, a születések száma nem elégséges. A területi fejlesztési stratégiából kiderült, hogy a lélekszám bővülése továbbra is csak az ország más részéből ideköltözőktől várható, mivel hamarosan elérkezünk annak az exponenciális mértékben kibontakozó születéscsökkenési folyamatnak a második lépcsőfokához, amely 1990-től indult, és amikor egy év alatt mindössze 1,1 gyermek született 1000 lakosra vetítve. Most ez a generáció ér majd gyermekvállalási korba, de már ők maguk is nagyon kevesen vannak. A betelepülők száma 2008-ban érte el a csúcsot, amikor több, mint 75 ezer fő költözött a területre, azóta a szám 60-65 ezer fő között ingadozik. A régióban jelenleg 230.000 külföldi állampolgár él, akik főleg betanított és fizikai munkákat végeznek.6

A területen 38 város található, 36 járás/kerület, 48 kerületi/járási jogú város (районный город), 72 kisváros (2000 fő feletti lakos, városias infrastruktúra, ipari létesítmény), és 6119 falu. A három legnagyobb város: Balasiha (215,5 ezer lakos), Himki (207,4 ezer lakos) és Podolszk (187 ezer lakos). 2012-ben a terület egy részét Moszkvához csatolták. A megye észak-nyugati részén számos előkelő kertváros található, ahol a moszkvai gazdagok élnek.

A régióban a migráció következtében megfigyelhető népességbővülés folyamatos problémát jelent: az utak túlzsúfoltak, a tömegközlekedés alultervezett, a telefonhálózat alulfejlett, de elégtelen a vasúthálózat, és fejlesztésre szorul a szociális ellátórendszer is. A probléma méretét jelzi, hogy az illegális bevándorlók száma becslésektől függően 1,5-5,5 millió fő között mozog, így a 11,5 milliós Moszkva valós lélekszámát reálisabb 13-17 millió főre becsülni.[5] Mivel a bevándorlók egy része nem, hogy nem orosz, de még csak nem is oroszországi, így az újonnan érkezettek és a helyiek között állandó az etnikai feszültség, és a kisebb konfliktusok is gyakoriak.

Oroszországban a minimálbér területileg különböző. Moszkva területen 2010-ben ez 6.700 Rubel volt, az átlagfizetés pedig 32.176 Rubelt tett ki. (1 Rubel = 7 Ft, 2010-ben).

Moszkvában és Moszkva területen összesen 130 népcsoport él együtt. A legjelentősebb etnikum az orosz, de őket követik az ukránok (2,2%), a tatárok (0,8%), a belaruszok (0,6%) és az örmények (0,6%).[6]

 

 

File:Mkad mockba.png

Infrastruktúra

Moszkva város

Infrastruktúra

2012-ben a városhoz csatolt új, déli részek enyhítették az égető területhiányt, ugyanakkor az egyes kerületek között nagyok a fejlődésbeli különbségek, természetesen a belvárosi részek javára. A központ túlterheltségét csökkentheti, ha a város sikerül úgy átalakítani, hogy több városközpontja legyen (Tokióhoz hasonlóan). Az egyik elképzelés szerint pl. Troick lehetne az új K+F központ… A fejlesztési stratégia szerint az agglomerációk további fejlesztése, és a sokközpontúság egyébként is a fejlődés általános útja, és a világvárosok között már Moszkva az utolsó, amely továbbra is sugaras szerkezetű. Mivel a terjeszkedés és a gazdasági dominancia miatt Moszkva város Moszkva terület életére is meghatározó hatással van (lakóövezetek kialakulása, erdőterületek rohamos csökkenése), ezért elengedhetetlen egy olyan fejlesztési koncepció kialakítása, amely a két szubjektumot közösen szabályozza.

A körutak (3 db: Ohotnij ryad, Szadovaja kalco, Tretyij kalco), körgyűrűk (2 db: MKAD és külső körgyűrű) átalakítják a távolságokat, hiszen a gyors megközelíthetőség akár a távolabbi területeket is bekacsolhatja a vérkeringésbe. Ezt támogatják az elővárosi és a gyorsvasút-fejlesztési programok is. Az idézett fejlesztési stratégia szerint az autópályák és gyorsforgalmi utak a város 60 km-s körzetében, a vasútfejlesztések pedig 150 km-s körzetben fejtik ki hatásukat.

A jelenlegi közlekedési infrastruktúra azonban továbbra is elégtelen. A gyors népességbővülés az utakat és a közösségi közlekedési eszközöket is túlterheli: mindennaposak a dugók, de a metróhálózat is csak nehezen birkózik meg az ingázók millióival. Az utak kapacitása alacsony (egyes helyeken 1/3-a a szükségesnek), a metróhálózat kivételével pedig elavult a tömegközlekedési rendszer is. Az átszállási lehetőségek rosszak, ami az átlagos haladási sebességet 20 km/óra alá csökkenti. Az iparterületek kihasználtsága szintén nem megfelelő: a szocialista termelőüzemek bezárása után óriási rozsdazónák alakultak ki, amelyek közül soknak még nincs új funkciója.

A vezetékrendszer szintén elöregedett, ami jelentős veszteségekhez vezet. Az elektromos vezetékek 40-50%-a, a távhővezetékek 50%-a, a vízvezetékek 50%-a, a gázvezetékek 60%-a nincs megfelelő állapotban. Félő, hogy az új délnyugati területek felzárkóztatása tovább csökkenti majd az eredeti városterület fejlesztésére és korszerűsítésére rendelkezésre álló források mennyiségét.

Kihívásokat tartogat a lakáshelyzet is (69. hely az országos listán az egy főre eső lakóterületet tekintve), a közbiztonság (39. hely) és gyermekhalandóság is (21. hely). Az életszínvonal – hiába múlja felül az orosz átlagot – a világvárosok között még mindig alacsony, beleértve az egészségügyet és az oktatási rendszert is. Ez utóbbi két terület meglehetősen polarizált: léteznek korszerű, világszínvonalú intézmények, és elmaradott, felújítandó, alacsony szolgáltatási szintet nyújtó létesítmények is. A szociális ellátórendszer fejlesztése már csak azért is elengedhetetlen, mert az új népesség új intézményeket, és magas színvonalat igényel (különös tekintettel a kvalifikált, nemzetközi szinten is versenyképes munkavállalókra), a 2025-re kialakuló, a népesség 30%-át kitevő nyugdíjas réteg ellátását pedig szintén meg kell oldani.

Gazdaság

A 2000. és 2008. közötti éveket Moszkva rendszerváltás utáni aranykorának tekinthetjük, amikor a gazdaság összesen 92%-kal, évente átlagosan 8,5%-kal bővült. Ugyanebben az időszakban az ipari termelés 90%-kal erősödött, a működő tőkebefektetések 80%-kal, a kereskedelem pedig 60%-kal. Az ország adóbevételeinek negyede Moszkvából származik (a társasági nyereségadó 1/3-a). A bővülés indokai között említhetjük a külkereskedelmi tevékenység és az üzleti élet koncentrálódását. A növekedésben az ország más területeiről, illetve a FÁK térségből érkező bevándorlók szintén szerepet játszottak.

A 2009-es és a 2010-es évek visszaesést hoztak: a moszkvai GDP 12,8%-kal csökkent (az országos átlag 7,8% volt), 2010-ben pedig a bővülés mindössze 1,4%-volt (annak ellenére, hogy az országos átlag 4,3%). 2011-ben a gazdaság 5%-os bővülése csak arra volt elegendő, hogy a város elérje a 2008-as szintet. Sajnos ki kell jelenteni, hogy 2011-től Moszkva már nem képes rá, hogy növekedésében túlszárnyalja az országos átlagot. Ahhoz, hogy az átlagot meghaladó bővülés fenntartható legyen, közigazgatási reformra, közlekedésfejlesztésre és kedvezőbb üzleti környezetre lenne szükség. A kiadások szerkezete szintén nem kielégítő, ugyanis a ráfordítások nem az adófizetőket támogatják abban, hogy még nagyobb teljesítményt tudjanak elérni, hanem olyan projektekre mennek, amelyek hosszú távon nem hoznak hasznot. A város a világvárosok listáján egyre hátrébb csúszik, mivel a közlekedési problémák, a nehézkes bürokrácia, a környezetszennyezés és korrupció visszariasztja a külföldieket. 2011-ben a város a pénzügyi központok listáján csak a 61. helyen szerepelt, de a helyi vezetők deklarált célja, hogy 2025-re Moszkva bekerüljön a 40 legfontosabb centrum közé. Ehhez persze legelőszöris a bankrendszer megerősítése szükséges, hiszen az orosz bankok teljes tőkeállománya sem éri el a Deutsche Bankét…

A moszkvai életszínvonal sokszorosan felülmúlja az országos átlagot, ugyanakkor a városon belüli jövedelemkülönbségek is óriásiak. A moszkvai bérszínvonal 2,2-szere az országos átlagnak, de a városon belüli jövedelemkülönbségek is 4-6-szorosan múlják felül az európai átlagot. A város népességének 30%-a birtokolja a javak 60%-át. A szegénység különösen a fiatalok körében nyomasztó, hiszen a gyerekek 20%-a nélkülöző családban nő fel. A nyugdíjak hiába magasabbak az országos átlagnál: a magas költségek miatt a különbség teljesen semmivé válik. A megélhetési költségek ugyanis már elérték a világvárosok átlagos szintjét, miközben a közszolgáltatások szintje továbbra is alacsony.

A munkaerőpiacon jelentős a képzetlen munkavállalók hiánya. A város egyetemei és egyéb képzőintézményei segíthetnének ugyan a probléma megoldásában, de a piaci igények sokszor nem találkoznak az egyetemek kínálatával. Mindez oda vezet, hogy a diplomás fiatalok közül sokan olyan munkahelyre kerülnek, ahol nincs szükség az egyetemen megszerzett ismereteikre. A vállalkozói attitűd és a KKV szektor megerősítése szintén fontos feladat lenne. A fő nehézséget jelenleg a nehézkes ügyintézés és engedélyeztetés, a korrupció valamint a magas ingatlanárak jelentik.

A fentiek alapján a legfontosabb feladatok közé tartoznak a közlekedésfejlesztési projektek, a gazdasági szereplőkkel egyetértésben kialakított kutatóközpontok (amelyekben már most is az ország kutatóinak 42%-a dolgozik), a klaszteresedés támogatása és a közigazgatási reform.

 

Moszkva terület

Szociális ellátórendszerek

Oroszországban a legnagyobb kihívások közé az alacsony születésszám, a születéskor várható alacsony élettartam és a korai halálozás tartoznak. A fenti okok miatt a fejlesztési stratégiák úgy kerültek kialakításra, hogy azok a felsorolt problémák megoldására fókuszáljanak. Ennek egyik eleme, hogy 2006-2010 között Moszkva területen 12,5 milliárd Rubelt (kb. 87 milliárd Ft) költöttek kórház- és rendelő felújításokra, illetve 22 új létesítményt is átadtak. Az építkezés mellett a fejlődés másik útja a meglévő infrastruktúra hatékonyabb kihasználása volt. Jelenleg Moszkva területen 90 egészségügyi intézmény működik: 5 állami, 73 önkormányzati és 12 magán.

2006. és 2010. között 6,2 millárd Rubelt fordítottak oktatásfejlesztésre: 3,4 milliárd Rubelt önkormányzati, 2,8 milliárd Rubelt pedig állami forrásokból. A területen jelenleg 1800 bölcsőde és óvoda, és 2200 oktatási intézmény működik. A fő fejlesztési célok közé tartozik a működési hatékonyság növelése, az oktatás színvonalának emelése, az új oktatási módszerek meghonosítása, a kapacitások növelése és a bérszínvonal emelése. A területen 1292 könyvtár működik, amelyek közül 2 állami, 1290 pedig önkormányzati fenntartású. A 88 múzeum közül 5 állami, 14 regionális, 69 pedig önkormányzati forrásokból működik. A fentiek közül 2006. és 2010. között 53-at sikerült teljes körűen felújítani, jelenleg pedig további 30 intézményt renoválnak. Az iskolák 36%-a továbbra is sürgős felújításra szorul.

Moszkva területen jelenleg 2,3 millió ember részesül szociális támogatásban. A nélkülözők száma eléri az 1,3 millió főt, akik közül 356 ezer kiskorú. Szociálpolitikai célok megvalósítására a helyi költségvetés 14,3%-át költötték 2010-ben.

A terület sportlétesítményei egyidejűleg 171 ezer embert képesek kiszolgálni. Moszkva területen található 129 stadion, 44 sportcsarnok és jégpálya, 196 uszoda, 1886 tornaterem és 3079 sportpálya. A területen 222 sportiskola működik, amelyek közül 17 állami fenntartású, 205 pedig önkormányzati.

Idegenforgalmi szempontból Moszkva terület kiemelkedő. Egyrészről, rendkívül gazdag a terület történelmi öröksége: műemlékei közül kiemelkednek az Arany Gyűrű városai. Másrészről, itt találhatók a moszkvaiak dácsái. Harmadrészt: a területen a természeti szépségek és szabadidős programok miatt rengeteg idegenforgalmi létesítmény épült ki. Ugyanakkor, a külföldi turisták aránya nem túl magas, mindössze 650 ezer fő/év. (Ennek okai között a nehézkes beutazási feltételeket is megtalálhatjuk.) Az önkormányzati az idegenforgalom fellendítését tájékoztató eszközök és kiállítási megjelenések biztosításával támogatja. A fejlődés nehézségei között említhetjük a nehézkes területhez jutást, a fejlesztési hitelkonstrukciók hiányát, és a közigazgatási szervek felkészületlenségét is. Az idegenforgalmi fejlesztési célok a fentiek mellett útfelújításra, a vendéglátóipar fejlesztésére, és a történelmi műemlékek felújítására fókuszálnak.

Gazdaság

Moszkva terület alapvetően egy szatelit-körzet, ami azt jelenti, hogy működésével elsősorban Moszkva várost igyekszik kiszolgálni, és a saját fejlődését is ehhez köti. A gazdasági potenciál és vásárlóerő szempontjából Moszkva terület országos szinten a 2-3. helyen áll (Moszkva város és Szentpétervár mögött). Az egy főre jutó GDP tekintetében Moszkva terület a Központi Föderatív Körzetben a második, országos összehasonlításban a harmadik helyen áll (Moszkva város és Tyumeny város mögött). A területen dinamikusan bővül a kiskereskedelmi egységek, a bevásárlóközpontok és a vendéglátóipari egységek (különös tekintettel a franchise éttermekre) száma. Ugyanakkor, a kereslet szerkezetét a 2008-as gazdasági válság átalakította: a középkategóriás termékek helyett a vásárlók ma már inkább a gazdaságos ajánlatokat keresik. A kiskereskedelmi forgalom összértéke 2010-ben 1016,8 milliárd Rubel volt. (1 Rubel = 7 Fornit). A kiskereskedelmi fejlesztések fő területei az új bevásárlóközpontok építése és a szovjetkorszakban épült áruházak felújítása, új funkcióval való felruházása.

Az építőipar Moszkva területen kb. 140.000 ember számára biztosít munkalehetőséget. A területen található lakóterületek összesen 150 millió m2-t tesznek ki, ami azt jelenti, hogy egy lakosra átlagosan 21,1 m2 lakás jut. 2008-tól megkezdődtek a társasházi felújítási programok, így 2011-ig 1259 társasházat sikerült korszerűsíteni. 2005-ben a lakosság a jövedelme 11,7%-át költötte lakhatásra.

A gazdaságfejlesztés legfontosabb fejlesztési területei a következők: gépgyártás és autóipar, élelmiszeripar, kutatás-fejlesztés (Szkolkovo), valamint idegenforgalom. Deklarált cél, hogy a régió gazdaságában minél nagyobb szerephez jussanak a magas hozzáadott értéket tartalmazó folyamatok (elektrotechnika, vegyipar), és a szolgáltatások (fogyasztási, idegenforgalmi).

 

Összegzés

A fentiek alapján egyértelműen megállapítható, hogy Moszkva város, Moszkva terület, illetve Oroszország nem tekinthető homogén egésznek. A főváros és agglomerációja mind a gazdasági teljesítményt, mind az életszínvonalat, mint a fejlettségei szintet tekintve kiemelkedik az országos átlagból. Ez a helyzet viszont speciális feladatokat, sürgősen megoldandó célokat jelöl ki a helyi irányítószervek számára.

A városi illetve a területi fejlesztési stratégia elemzése után jól látható, hogy a fejlesztés a megfelelő irányba halad, hiszen az új tervek a régiót már szerves egészként kezelik. Nem csak Moszkva decentralizációja került napirendre, amelyre egy többközpontú városszerkezet kialakítása jelenthet megoldást, hanem az agglomerációs területek, alvóvárosok bekapcsolása a központ vérkeringésébe is folyamatosan folyik. Ezt támogatják a közút- és vasútfejlesztési programok, valamint a fővároson kívüli, de a moszkvai agglomeráció számára épülő szociális ellátórendszer-fejlesztések is.

 

Irodalomjegyzék

 

Területrendezési tervek, településhálózat-fejlesztési koncepciók a volt Szovjetunióban és a mai Oroszországban, Brade-Percik-Pityereszkij, Földrajzi Értesítő, 2002. 3-4. füzet, pp. 301-318.

Városi Világ, Enyedi György, Akadémiai kiadó, Budapest, 2012. pp. 155-164.

Стратегия социально-экономического развития Москвы на период до 2025 года, Moszkva, 2012.

СТРАТЕГИЯ СОЦИАЛЬНО-ЭКОНОМИЧЕСКОГО РАЗВИТИЯ МОСКОВСКОЙ ОБЛАСТИ ДО 2025 ГОДА

[1] Forrás: Négy, esetleg öt valódi világvárosról beszélhetünk, Bod Tamás, 2005. március-április, 10. véf. 3. szám http://beszelo.c3.hu/cikkek/%E2%80%9Enegy-esetleg-ot-valodi-vilagvarosrol-beszelhetuenk%E2%80%9D

[2] Forrás: Régiók Oroszországa, Horváth Gyula, Tér és társadalom, 2006./2. pp. 1-21. http://geogr.elte.hu/TGF/TGF_Cikkek/bartke.pdf

[3] Forrás: http://moszkva.webnode.sk/gazdasaga/

[4] Forrás: Moscow, Wikipedia.org http://en.wikipedia.org/wiki/Moscow#

[5] Forrás: Moscow population: capital may hold 17 million people, Herbert Mosmuller, The Moscow Times, 2011.06.03. http://www.telegraph.co.uk/sponsored/rbth/society/8555676/Moscow-17-million-people.html

[6] Forrás: Moszkva terület fejlesztési stratégiája 2015-ig

1 komment · 2 trackback

Címkék: városfejlődés megapolisz Oroszország Moszkva orosz közigazgatási rendszer