Vaszari Tamás

A kétezres évek a globális energiaárak növekedésén alapuló fellendülése gyorsan meghozta a Putyin adminisztráció népszerűségét. Ebben az időszakban kezdődött meg a deviza- és aranytartalékok felhalmozása, illetve létrehoztak egy stabilitási alapot is, hogy egy esetleges recesszió esetén pótolni tudják a kieső bevételeket. A fent felsorolt intézkedések jól mutatják, hogy az ország vezetése tisztában volt Oroszország kiszolgáltatott helyzetével, és a veszélyekkel. A legutóbbi, 2010-ben elfogadott gazdaságfejlesztési stratégia 2020-ig a technológiaimportot, az innovációs kapacitások és a hazai termelőszektor fejlesztését, illetve a feldolgozó ipar támogatását állította középpontba, az egyes régiók fejlesztéspolitikáját pedig a helyi adottságokra alapozva alkották meg. A kérdés ezek után már csak az, hogy az óriáshajó vajon mekkorát fordul az után, hogy a kormányos eltekerte kormányt, illetve, hogy az elért eredmények mérhetők-e teljes mértékben a nyugati típusú teljesítményértékelés eszközeivel?

Oroszország és a multipoláris globális rend

A hidegháború végén a bipoláris világrend megszűnt létezni, s az Egyesült Államok vált a globális rendszer hegemón hatalmává (Fukuyama, 2014). A regionális erőközpontokban azonban természetesen nem volt túl népszerű az amerikai dominancia, ezek az országok egyre gyakrabban emlegették a multipoláris világrend fogalmát. E megközelítések szerint az Egyesült Államok mellett további, regionális nagyhatalmak is léteznek, amelyek a saját térségükben nagyhatalomként viselkednek. Ezek közé tartozik az USA mellett az Európai Unió, Kína, India, Brazília és természetesen Oroszország, a Szovjetunió jogutódja, az atomfegyver arzenál örököse, és a világ legnagyobb területű országa. A fentiek ismeretében illetve elemezve az utóbbi 10 év geopolitikai és geogazdasági folyamatait, jogos lehet az állítás, hogy a „Pax Americana” rendje 2015-re átalakult, az USA globális hatalma jelentősen csökkent vagy átalakult (Brzezinski, 2013). A kialakuló új többpólusú globális rendben az Egyesült Államok legfőbb ellenpontjainak tekinthető globális világhatalom Kína és lokális nagyhatalom Oroszország viszonya sem felhőtlen, azonban.

„Kínával kapcsolatban vegyesek az érzelmek Oroszországban. Senki sem tudja, hogyan viselkedik majd a kínai vezetés, ha valóban övéké lesz a világ egyik legerősebb gazdasága. Nem örülünk az amerikai politikának, a fensőbbséges hozzáállásuknak, az arroganciájuknak. De őket legalább ismerjük, tudjuk, mit akarnak. Kiszámíthatók. Kínát nem ismerjük.” (Grinberg 2015. 31)

Az orosz gazdaság stratégiai dilemmái

Oroszországgal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy tekinthető-e nagyhatalomnak egy olyan ország, amelynek gazdasági teljesítménye 2013-ban alig volt több mint Olaszországé, amely még az Európai Unión belül sem tekinthető éllovasnak? A válasz ebben az esetben csak felemás lehet, hiszen a fegyverkezési verseny végét is az egyik fél gyengélkedő gazdasága hozta meg. A fentiekkel az orosz politikai vezetés is tisztában van, ezért okozott szinte eufórikus hangulatot a 2000. és 2009. közötti gazdasági javulás, amely véget vetett a ’90-es éveket jellemző állapotoknak, amelyet leginkább az államkapitalista gazdaságszerkezet elhúzódó agóniájaként írhatunk le. Amikor Oroszország gazdaságát vesszük górcső alá, akkor egy erőforrás vezérelt, centralizált, felülről irányított struktúra képe tárul elénk, amelyben az ásványkincsek és az energiahordozók kitermelése dominál. Jellemző tény, hogy a kétezres évek konjunktúrája is a nyersolaj világpiaci árának szárnyalásának volt köszönhető. Ez a gazdasági modell azonban igencsak problémás, hiszen:

• az erőforrás vezérelt gazdaságokban alacsony a hozzáadott érték aránya,
• az exportpiaci árak kiszolgáltatott helyzetet teremtenek,
• a nagyvállalatok dominanciája csak nehezen egyeztethető össze a regionális szintű, alulról szerveződő együttműködésekből kibontakozó növekedéssel.

Az energiahordozók és ásványkincsek kitermelése egyértelműen az erőforrás vezérelt gazdaságokra jellemző (szemben a beruházás és innováció vezérelt alternatívákra). A bányászati tevékenység esetében a problémát az jelenti, hogy a bevételek viszonylag alacsony hányadát juttatják vissza közvetlenül a munkában részt vevő emberekhez, illetve, ezek a munkavállalók viszonylag alacsony bérszínvonalon dolgoznak. Mindez oda vezet, hogy még a „traded” szektorban (Lengyel 2010.) dolgozóknál sem jelenik meg nagy mennyiségű, kívülről származó jövedelemtömeg, amely a báziselmélet alapján hozzájárulhat a régió gazdasági felvirágzásához, és a helyi, „non-traded” cégek megerősödéséhez.

Az exportált termékek világpiaci árának ingadozása a kereslet függvényében ingadozik, ami szintén sebezhetővé teszi az exportőröket. Oroszországban az exportbevételek 70%-a származik olaj és gázexportból, a költségvetési bevételek pedig 50%-ban köthetők az energiaszektorhoz. A költségvetés tervezése során a kiadásokat a várható olajárak alapján tervezik meg. Ha a világpiaci árak magasak, akkor a következő évben a bevételek felülmúlják a kiadásokat, ha pedig alacsonyak, akkor tetemes deficit keletkezik, a költségvetés tartalékainak rovására.

Mivel a nagyvállalatok székhelye Moszkvában található, ezért az exportból származó jövedelem nem a termelés helyszínein, hanem a fővárosban jelenik meg, s a nagyvállalatok számlájáról – amelyekben az állami tulajdon egyébként is sok esetben meghatározó – közvetlenül folyik be az államkasszába. Amint már szó esett róla, az állami bevételek fele az energiahordozókhoz kötődik, de jelentős bevételek származnak még a részben vagy teljesen állami tulajdonban álló nagyvállalatok befizetéseiből is (például: Sberbank). Mindez oda vezet, hogy az állam úgy jut jelentős bevételekhez, hogy azokban a személyi jövedelemadó és a KKV szektor vállalatainak nyereségéből származó adó nem jelentős. Ez a tény hatással van a lakosság és az állam kapcsolatára, hiszen a szerző meglátása szerint az előbbiek az utóbbira inkább tekintenek gondoskodó és jövedelem újraelosztó hegemónként, mint elszámoltatható koordinátorként. E kényelmes helyzet pedig nem ösztönzi az állami vezetőket sem a bürokrácia csökkentésére, sem a hatékony működésre.

A putyini stabilizáció eredményei és ellentmondásai

Vlagyimir Putyin 1999-es miniszterelnöki kinevezése, majd elnökké választása után új korszak kezdődött a rendszerváltás utáni Oroszországban. Az új elnök egyik első lépése a jelcini érában kialakult gazdasági helyzet stabilizációja volt, amely folyamat 2000. és 2008. közé tehető. Vlagyimir Putyin ekkor üzent hadat a kilencvenes években megerősödött oligarcháknak, s világossá tette számukra, hogy ha meg akarják őrizni vagyonukat, akkor a politikai befolyásukat fel kell adniuk. Mindössze egy maréknyi üzletember maradhatott a Kreml közelében, de a jóindulatért cserébe teljes lojalitást kellett vállalniuk.

Putyin elnöki évei alatt Oroszországban végre az életszínvonal is emelkedésnek indult. A konjunktúra mögött azonban ekkor sem strukturális reformok, csupán az energiahordozók árának növekedése állt. Ez a tény jelentős károkat okoz az orosz nemzetgazdaságnak, mivel a költségvetési bevételek forrásait továbbra sem sikerült átrendezni. 2005-től több új, hosszú távú fejlesztési stratégia (KDR) is elfogadásra került, amelyek központi célja az energiahordozóktól való függőség csökkentése, és a feldolgozóipar, illetve a szolgáltató szektor megerősítése volt. (A gazdaságfejlesztési koncepciók eredményeit a szerzők a továbbiakban ismertetik.)

Az ezredforduló utáni évek emelkedő olajárainak köszönhetően nem csak a költségvetés került egyensúlyba, de az állam, illetve az állami vállalatoknál dolgozó emberek bérét is sikerült időben kifizetni, sőt, jelentősen emelni is! Oroszország sikerrel vette fel a harcot a kivándorlás ellen, s a közép-ázsiai tagköztársaságok polgárai számára még jelentős migrációs célponttá is vált, amelynek nagyvárosai – Tádzsikisztánhoz vagy Üzbegisztánhoz képest – magas jövedelmekkel várták az odaérkezőket.

A húzóágazatok adóbevételei stabilizálták a gazdaságot, a lakosságnál megjelenő, egyre bővülő jövedelemtömeg pedig néhány év alatt átformálta az orosz városok képét: szinte a semmiből nőttek ki új toronyházak és bevásárlóközpontok, a Ladákat nyugati vagy távol-keleti autók váltották fel, s divatos dolog lett a külföldi nyaralás, a világlátás is. Nem lenne teljes a kép, ha nem esne szó a szétnyíló vagyoni ollóról és a növekvő társadalmi különbségekről, de a jelen írás számára ennél fontosabb tény a kereslet abszolút értékben megfigyelhető bővülése.

Mivel az orosz gazdaság a korábbi időkben az energiahordozók és ásványkincsek kitermelésére, a nehéziparra, valamint a hadiiparra fókuszált, ezért a feldolgozóipar fejlesztése háttérbe szorult, s az ország a lakossága számára készülő fogyasztási cikkek előállításában nem volt sem versenyképes, sem jól felkészült. Az állampolgárok dinamikusan bővülő vásárlóereje 2000-től korábban ismeretlen mennyiségű keresletet generált az építőipar, az autóipar, a tartós fogyasztási cikkek, a bankszektor és a szolgáltatások piacán. Mivel azonban a helyi kínálati szereplőket az új helyzet felkészületlenül érte, így hamarosan felpörgött az import.

A fentiek miatt a kialakult helyzet nem adott okot a felhőtlen örömre, mivel a gazdaság új mechanizmusa több tekintetben is a XVI. századi Spanyolországra emlékeztetett, amelyen a gyarmatokról beáramlott jövedelmek szinte csak keresztülfolytak. Az exportbevételeknek köszönhetően megugró lakossági kereslet ugyanis nagy részben importból származó áruk beszerzésére ment el. A felpörgő import főleg az élelmiszeriparban, az építőiparban, az autóiparban és az idegenforgalomban vált szembetűnővé. Az importkiadások fedezete a magas exportbevételek miatt nem jelentett problémát, de a hazai feldolgozó- és gépipar fejlesztését napirendre kellett tűzni.

A gazdaság növekedését azonban nem csak az import és a hazai retail szektor gyengélkedése, de számos, sokkal nehezebben megoldható probléma is fékezi: az ország óriási méreteihez képest alacsony a lakosság száma, az aggasztó demográfiai mutatók sorában pedig immár nem az alkoholizmus, hanem a népességfogyás és a társadalom elöregedése áll az első helyen. A lakosok száma 146 millió fő, a népsűrűség 8,3 fő/km². Ha a magyar viszonyokkal próbáljuk összehasonlítani, akkor azt mondhatjuk, hogy egy több mint 180-szor nagyobb területen él 14,6-szor annyi ember, úgy, hogy tized akkora népsűrűség mellett az alig lakott területek mellet néhány jelentős centrum is kialakult. Sajnos, a népesség száma továbbra is csökken, s hamarosan elérkezünk a nagy népességfogyási hullám második üteméhez, amikor a Szovjetunió szétesése idején (1989-91.) születettek elérik a gyermekvállalási kort.

2006-ban Oroszországban ekkor 76 olyan város volt, amelyben a lakosok száma meghaladta a 250.000 főt, és csak 11 város rendelkezett 1 millió főnél nagyobb népességszámmal. A városok többsége azonban rendkívül fiatal, sok a mesterségesen létrehozott város, az agglomerációk pedig csak egészen későn, a XX. század második felében épültek ki. A fentiek alapján a 17,6 millió km² területű országban a városhálózat ritka, a közlekedési infrastruktúra pedig elavult. Az ország lakosainak 73,3%-a él városokban, ami azt jelenti, hogy az egyébként is alacsony átlagos népsűrűség a városokat nem számítva még fokozottabb gond. Mindezt azért fontos megemlíteni, mert az regionális szinten létrejövő klaszterek csak a fél- egymillió főnél nagyobb lakosságszámú városokban alakulnak ki, ami azt jelenti, hogy ez a fejlődés Oroszországban csak szigetszerűen tud megjelenni. Jó hí, hogy a nagyvárosok környékén és az ipari körzetekben (uráli, Volga-menti, voronyezsi, dél-szibériai, kaukázusi) már rendelkezésre áll az a kritikus tömeg, amely elegendő ahhoz, hogy egy iparág – a felhalmozott (tudás)tőkének köszönhetően már öngerjesztő módon fejlődjön

A Világgazdasági Fórum által kiadott Globális Versenyképességi Rangsor alapján az Oroszországi Föderáció 2013-ban a világ 53. legversenyképesebb országa volt, miközben 2010-ban még csak a 64. helyen állt. (Magyarország 2013-ban ennél 6 hellyel hátrébb, a 60. helyen szerepelt.) Ugyanakkor, a rangsor mögött álló jelentés számos kockázatot tár fel, amelyek közül a szerző az alábbiakat tekinti a legfontosabbnak, és a gazdaság fejlődése szempontjából a legkockázatosabbnak:

Saját szerkesztésű táblázat a Világbank honlapján 2015. márciusban elérhető adatok alapján.

A jelentés a gazdasági fejlődés legnagyobb kerékkötői közé sorolja a korrupciót, az adóterheket, a finanszírozás nehézségeit, az adójogszabályokat, a nehézkes bürokráciát, az inflációt, és a nem megfelelő képzettségű munkaerőt.

A Transparency International jelentése szerint Oroszország 2011-ben a világ 143. legkevésbé korrupt országa volt, 2013-ban pedig a 127. A korrupció felszámolása központi kérdésnek számít, ugyanakkor abban sincs egyetértés, hogy melyek a legfertőzöttebb területek. Az egészségügy, az oktatás, a lakhatás és a kommunális szolgáltatások minden esetre vita nélkül a korrupció melegágyai, de néhányan a rendőrséget, a katonaságot és az igazságszolgáltatást sem hagyják ki a felsorolásból. Az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint az árnyékgazdaság aránya 15% körül mozog, a vesztegetési pénzek pedig elérték a GDP 3,5%-át, nem számítva a korrupt döntéshozók által okozott károkat.

Az államadósság mértéke Oroszország esetében nem jelentős: 2014-ben mindössze a GDP 13,41%-át tette ki. A Központi Bank valutatartalékainak gyorsütemű apadása már aggasztóbb: a valaha volt 595 milliárd USD mára alig több, mint 360 milliárd Dollárra csökkent, amelyből 120 milliárd Dollár az utolsó egy évben tűnt el. A Világbank előrejelzései alapján Oroszország esetében idén a GDP csökkenése várható: 2014-ben 0,7%, 2015-ben -2,9%, 2016-ban 0,1%, 2017-ben pedig 1,1%-os bővülés szerepel. Az orosz gazdaságnak – a strukturális problémák mellett – az energiahordozók alacsony világpiaci ára és az ukrajnai konfliktus miatt kialakult geopolitikai helyzet sem kedvez.

Gazdaságfejlesztési dokumentumok és a valóság

Az oroszországi gazdaságfejlesztési koncepciók alapgondolatai évtizedek óta változatlanok. A prioritások között szerepel az energiahordozók exportjától való függőség csökkentése, amely csak más gazdasági szektorok megerősítésén keresztül lehetséges, a lakosság életszínvonalának emelése, a nagyhatalmi státuszt támogatni képes hadiipar, valamint az innovációs megújulás bátorítása. Mindemellett látni kell, hogy a 2005-ben, 2006-ban és 2008-ban kidolgozott és elfogadott gazdaságfejlesztési stratégiák ma már igazolhatóan irreális célokat tűznek ki. A 2008-as stratégia például évente átlagosan 7%-os gazdasági bővüléssel számol, s arra számít, hogy Oroszország 2020-ra a fejlett országok sorába emelkedik, az egy főre jutó GDP pedig eléri a 30.000 dollárt (Dimitriev 2008.). A legfontosabb akadályozó tényezők: nyersanyag függőség, demográfiai mutatók és intézményi háttér (pénzügyi és állami). A hosszú távú gazdaságfejlesztési koncepció (KDR) irreális célkitűzései mellett komoly hiányosság volt, hogy a stratégiai célok mellé nem rendeltek konkrét lépéseket, megvalósítható programokat.

A fenti hiányosságok kiküszöbölése érdekében a KDR-t 2010. decemberében és 2011. augusztusában módosították. Az új dokumentum immáron 864 oldalon, és 25 fejezetben tárgyalja az oroszországi társadalomfejlődés perspektíváit. A 25 fejezet összesen 6 részre oszlik, amelyek az alábbiak:

• Új növekedésmodell
• A növekedés makro-ökonómiai feltételei
• Új társadalompolitika és a humántőke fejlesztése
• Infrastruktúra: kiegyensúlyozott fejlődés és növekvő életszínvonal
• Hatékony állam
• Külpolitikai fejlődési irány

A KDR két fő pillére a gazdaságfejlesztés és az életszínvonal javítása. A dokumentum legfontosabb hibája, hogy továbbra is az energiahordozók magas világpiaci árával számol, és legalább évente 5%-os gazdasági bővülést feltételez. A KDR ugyanakkor részletesen tárgyalja az állam működésének átszervezését, a korrupció felszámolását, a befektetői és üzleti környezet javítását, valamint az innovációs potenciál kiaknázását. Az innovatív gazdasághoz megfelelően felkészült szakemberekre is szükség van, amely a 3. fejezet központi eleme. A jól képzett munkaerő azonban csak egy megfelelően átlátható, nyitott üzleti környezetben működhet hatékonyan, amelyhez mindenek előtt átlátható jogszabályokra, hatékony államra, és olyan életkilátásokra van szükség (bérek, lakhatási feltételek, egészségügyi ellátás), amelyek a külföldi lehetőségekhez képest is versenyképes alternatívát jelentenek.

A legnagyobb kérdés 2015-ben, hogy az ukrajnai helyzet miatt kialakult politikai környezet miatt hozott külföldi szankciók, illetve a tartósan alacsony olajárak milyen hatással lesznek az orosz gazdaság fejlődésére. A szankciók eredménye több szempontból is kérdéses. Az első ok, hogy a nyugati országok csak ímmel-ámmal teljesítik az egyébként megbízható gazdasági partnerrel szemben elfogadott büntetőintézkedéseket, s minden erejükkel próbálnak kibúvót találni. A második ok, hogy a szankciók főleg hosszú távon érezhetik majd hatásukat, s az egyszerű orosz állampolgárok mindennapjait szinte nem is befolyásolják. A harmadik ok, amiért a szankciók nem érnek célt, abban határozható meg, hogy az orosz állami kommunikáció az állampolgárok szemében sikerrel feketíti be a nyugatot, s ezzel a politikai elit támogatottsága nem, hogy csökken, de emelkedik.

Az olajárak csökkenését látva a helyzetet sokan az 1998-as történésekkel próbálják párhuzamba állítani, de a kiváltó okok most egészen mások, mint 17 éve, amikor az állam eladósodottsága okozott csődöt. A jelenlegi elemzések alapján a GDP 2015-ban akkor sem csökken 3%-nál nagyobb mértékben, ha a hordónkénti olajár 50 Dollárra esik (Gilman 2015.), az ország devizatartalékai pedig meghaladják a devizaadósság összegét. Meg kell jegyezni, hogy a tőkekivonás mértéke még a szankciók hatására sem vált pánikszerűvé, sőt, a befektetők egy csoportja kifejezetten növeli oroszországi tőkebefektetéseit. A külföldi forráslehetőségek beszűkülése azonban többféle hatással járhat: egyrészről csökkentheti a vállalatok hitelkitettségét (amely egyes orosz szakértők szerint pozitív), másrészről beszűkítheti a jövőbeli fejlesztési forrásokat (amely a szerző szerint egyértelműen negatív jelenség).

Az orosz gazdaság fejlődését ugyanis nem a szankciók és az alacsony olajárak akadályozzák, hiszen a GDP növekedése már 2013-ban megtorpant, hanem az elavult és egészségtelen gazdaságszerkezet, amelyben még mindig az energiahordozók és ásványkincsek kitermelése dominál. Ezzel ismét visszajutottunk ahhoz a gondolatmenethez, amely szerint a jövőben a kitörési pontokat egyértelműen kis részben a szekunder, illetve nagy részben a tercier és kvaterner szektorok megerősödése jelenti. Ezekhez viszont jog- és tulajdonbiztonság, hatékony állam, megreformált bürokrácia és alacsony korrupció szükségesek, ahogyan arra már a versenyképességet akadályozó tényezők vizsgálata során is rámutattunk.

Geogazdaság és geopolitika

Oroszországot vizsgálva egyértelmű, hogy az ország a geopolitikai törekvéseit gazdasági lépésekkel is támogatja. A nemzetközi gazdasági szerepvállalás legfontosabb területe az energiaexport, amelyet az egykori angol ágyúnaszád diplomácia mintájára akár gázcsap diplomáciának is nevezhetünk, de a felhalmozott devizatartalékoknak köszönhetően a környező országokban Oroszország akár befektetőként is meg tud jelenni (Lucas, 2014). Az ország érdekszférájának az eurázsiai erőteret tekinthetjük, a legfontosabb törekvések közé pedig az EU-orosz, a FÁK-orosz, illetve a kínai orosz kapcsolatok fejlesztése tartozik.

A 2012-es év egyik nagy eseménye volt, hogy 19 év felkészülés után Oroszország a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) 156. tagja lett. A WTO tagság elhúzódásának okai között szerepelt, hogy a hazai ipart védő importvámokat az ország 15-ről 7%-ra csökkentette. A vámcsökkentés korábban azért keltett aggodalmat, mert így a hazai ipar termékeinek árelőnye ezzel jelentősen csökkent a jobb minőségű külföldi árukhoz képest. Kétségtelen, hogy az élelmiszerek és tartós fogyasztási cikkek importja lendületet kapott, de az importnak köszönhetően nehezebb helyzetbe került az orosz gépgyártás is.

A gazdasági nyitás azonban inkább teremt szorult helyzetet, mint új lehetőségeket, mivel a bányászatot és a hadiipart kivéve az orosz gazdaság a fejlett Nyugat és a rohamosan fejlődő Kína által teremtett harapófogóba kerül. A Nyugati termékek ugyanis drágák, de jó minőségűek, a kínaiak pedig olcsók, s ettől versenyképesek. Mindez oda vezet, hogy a polarizálódott kereslet mindkét szegmense importból elégítheti ki igényeit, s az orosz áruk számára, amelyek minőségben alulmúlják a nyugati importtermékeket, árban pedig a kínaiakat, alig marad mozgástér. A jelenség gátolja a helyi gyártók megerősítését, ami egyben azt is jelenti, hogy nem alakulhatnak ki regionális klaszterek, s nem jöhet létre regionális tudástúlcsordulás sem. Mivel a magánszektor a saját erejéből nem képes rá, hogy innovatívvá váljon, ezért az innováció csak állami eszközökkel biztosítható. Ez meg is történik (Szkolkovo), de az állam által megjelölt fejlesztési területek olyan szektorokat erősítenek, amelyekből a tudás nem terjed át a magánszektorra. Az is kérdéses egyelőre, hogy a fentről indított innovációs projektek elérik-e célkitűzéseiket (Business insider, 2013). A jelenség következménye, hogy az állam megőrzi dominanciáját, s a lassanként megkövülő erőviszonyoknak köszönhetően ellenállhat a különböző társadalmi csoportok felől érkező nyomásnak.

A 2010-ban létrejött vámunió alapjain 2014. májusában, egy feszült geopolitikai helyzetben került sor az Eurázsiai Unió létrehozására. Az újonnan alakuló szövetségbe alapítóként Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán lépett be, majd még ebben az évben Örményország is jelezte csatlakozási szándékát. Az Eurázsiai Unió hivatalosan a tőke és szolgáltatások szabad áramlásának biztosítása érdekében jött létre, ugyanakkor az orosz nagyhatalmi törekvések egyértelműen felfedezhetők benne. Az unió létrehozása ugyanis megteremti egy új birodalom kereteit, de Moszkva számára egyben jelentős anyagi terhet is jelent (Ara Kovács 2014.). Az EU, az USA és Kína mellett létrejövő új erőközpont egyelőre csak gazdasági természetű, de szakértők szerint potenciálisan akár katonai is lehet. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy az Eurázsiai Unió létrehozása Oroszország gazdaságfejlesztési vagy pedig geopolitikai érdekeinek szolgálatában áll-e, akkor azt mondhatjuk, hogy amíg az együttműködés pusztán gazdasági természetű, addig geopolitikai érdekeket szolgál, de egy esetleges katonai együttműködés kialakulásával már egyértelműen geopolitikai és nagyhatalmi törekvések eszköze lenne. Mivel a történelmi előzmények vizsgálata alapján erre reális esély mutatkozik, ezért a szerzők magánvéleménye szerint a katonai együttműködés kialakulása csak idő kérdése. Oroszország szinte folyamatosan tiltakozik a szerinte folytatódó, és a határaihoz ismét egyre közelebb NATO-bővítés ellen (Voice of Russia, 2014).

Az Eurózsiai Unió bővítési koncepciója Közép-Ázsiában Kirgizisztán után Tádzsikisztán és Üzbegisztán csatlakozásával is számol (Safranchuk 2015.), ami azt jelentené, hogy a térség Üzbegisztánnal további 13%-kal, nélküle 10%-kal járulna hozzá az unió jelenlegi gazdasági teljesítményéhez. Ha ez megvalósul, akkor a közép-ázsiai térség újraiparosítására volna szükség (vélhetően orosz forrásokból), amelynek egyik hozadéka a kínai befolyás csökkentése lehetne. A bővítés gondolata termékeny talajra találhat Közép-Ázsiában, hiszen azok az illúziók, amelyek arról szóltak, hogy a volt szovjet tagállamok a „kistigrisek” útjára léphetnek, és iparuk olcsó termékei kijuthatnak a világpiacra, mostanra szertefoszlottak. E mellett azonban több közép-ázsiai ország (pl. Üzbegisztán) az ukrajnai krízis tanulságai alapján megpróbál távolságot tartani Moszkvával szemben és az ún.többvektorú külpolitikai megközelítést preferálják (Al Jazzeera, 2014).

A közép-ázsiai térség azonban nem csak Oroszország számára fontos, hiszen az USA és Kína is élénk érdeklődést mutatott iránta. Az amerikai törekvések vizsgálata során a nagy sakktábla c. könyvében Brzezinski (1997.) egészen Mackinder szívtájék-elméletéig nyúlt vissza, s indokolta meg a térség geopolitikai jelentőségét. 2001 után az Egyesült Államok afganisztáni jelenléte alatt katonai bázis nyitott Kirgizisztánban, és tárgyalásokat folytatott egy esetleges üzbég támaszpont létrehozásáról is, de az utóbbi meg sem valósult, a kirgizisztáni bázis pedig 2014. nyarán szűnt meg. Az amerikai jelenlét ettől kezdve kevésbé meghatározó a térségben. Kína közép-ázsiai érdeklődés évezredes történelemmel bír, napjainkban pedig a legfontosabb jellemzője, hogy az ország határaitól minél távolabb tartsa az orosz befolyást. Ugyanakkor, Kínának nem csak Oroszországgal, de Indiával is meg kell küzdeni, hiszen ez utóbbi számára szintén kezd felértékelődni a térség (Balci, Huchet, Laruelle, Peyrouse, 2010).

Lehetséges forgatókönyvek

Az oroszországi fejlesztési stratégiák a szerzők véleménye szerint két célt tartanak szem előtt:

Egyrészt a lakosság jóllétének emelését és a gazdasági prosperitás, bővülés megteremtését, illetve fenntartását. Másrészt a geopolitikai törekvések szolgálatát és finanszírozását. A létbiztonság, az életszínvonal és a gazdasági fejlődés teremti meg a politikai vezetés elfogadottságát. Ez a jelenség konjunktúra idején nem feltűnő, de elegendő csak a peresztrojka éveire, vagy a jelcini érára gondolni, s máris érthetővé válik a kijelentés.

Ami a geopolitikai célokat illeti, „a 2008-as pénzügyi válság után egy új, ún. ’deglobalizációs’ korszak, vagyis a vertikális térségi felosztás legfontosabb térségi szintjének, a globális világpiacnak a szerepét a nagytérségi regionális piacok, illetve a nagytérségi regionális erőterek veszik át.” (Bernek, 2013. 11) E nagytérségi regionális erőtereket Lengyel Imre és Rechnitzer János szupranacionális gazdaságoknak nevezi, amelyek geopolitikai szempontból birodalmi törekvésnek is tekinthetők. Oroszország „ugyan nagyhatalomnak definiálja önmagát, de az orosz geopolitikai törekvések nem az egész világra, hanem ’csak’ az eurázsiai erőtérre irányulnak. (…) Oroszország nagyhatalmi szerepkörének és birodalmi törekvésének alapjául szolgál…” (Bernek, 2013. 12) az a tény, hogy Oroszország a világ meghatározó energiahordozó exportőre, s az ebből származó bevételeit és befolyását képes politikai célok szolgálatába állítani.

Az orosz gazdaság helyzete azonban több szempontból is speciális: az erős állam annak köszönheti elfogadottságát, hogy a bevételeinek többsége mindössze néhány olyan nagyvállalat befizetéseiből származik, amelyek maguk is állami (rész)tulajdonban vannak. Ez a tény azt eredményezi, hogy az adófizetők tömegének részéről nem nehezedik jelentős nyomás a bevételek hatékony felhasználására, s így az orosz költségvetés társadalmi kritika nélkül finanszírozhat geopolitikai célokat is. Sőt, az erős és gondoskodó állam az állampolgárok körében is népszerű, mivel az óriási exportbevételekből gazdálkodva munkáltatóként és megrendelőként jelentős tömegeknek, akár egész régióknak biztosíthat megélhetést úgy, hogy a másik oldalon nem áll közvetlenül érzékelhető adóelvonás.

Az oroszországi politikai paletta nem csak jobb- és baloldalra, vagy pártokra, hanem egyéb érdekcsoportokra is tagozódik. Tényként állítható, hogy még az Egységes Oroszország párton, sőt, az elnök közvetlen tanácsadói körén belül is léteznek különböző érdekcsoportok. E frakciók közé sorolható többek között a főleg szentpétervári származású liberális közgazdászok köre, illetve az erőszakszervezeteket irányító szilovikok (szilo oroszul erőt jelent) csoportja. Az ország kül- és belpolitikáját, valamint a gazdasági fejlesztések prioritását erősen meghatározza, hogy melyik csoport milyen mértékben képes érvényesíteni az érdekeit.

A közgazdászok hagyományosan egy nyitott, liberális, innovatív gazdaság mellett érvelnek, a szilovikok ezzel szemben inkább a defenzív külpolitikát és a katonai fejlesztések fontosságát hangsúlyozzák, s úgy vélik, hogy az ország nemzetközi pozícióit az erős állam és az ütőképes hadsereg szavatolhatja. A szerzők Dimitrij Medvegyev miniszterelnököt egyértelműen a liberális közgazdászok közé, Szergej Ivanovot, az elnöki adminisztráció vezetőjét pedig a szilovikok csoportjába sorolja. E két politikus személyénél azonban fontosabb a csoportok egymáshoz viszonyított politikai befolyása, illetve a jelenlegi lehetséges forgatókönyvek. Jelenleg két olyan forgatókönyv létezik (Morozov 2014.), amely Oroszország számára járható út lehet.

Az első koncepció Oroszország nyugati integrációjával számol. Ezt a koncepciót Nyugaton Zbigniew Brzezinski és Henry Kissinger, Oroszországban pedig a nyugatbarát közgazdászok tekintik elfogadhatónak. A hazai támogatók nem csak a gazdasági összefonódást tartják kívánatosnak, amely például a Németország által felhalmozott technológiai tudást is hozzáférhetővé tenné, de nyugati mintára szerveznék meg az intézményhálózat és az államigazgatás reformját is. „A liberális irányvonal szerint növelni kell a befektetéseket, bevonni a külföldi tőkét, mérsékelni az adókat, lenyomni az inflációt, hogy legyen megint olcsó hitel.” (Grinberg 2015. 30) Mivel azonban a 2012. után Oroszországban egy konzervatív fordulat következett be, így ennek esélye jelenleg alacsony.

A második koncepció szerint Oroszország ismét a rendelkezésére álló forrásokat nem a gazdaság és az államigazgatás reformjára, hanem a hadsereg megerősítésére költi, s ezen keresztül próbálja meg elismertetni nagyhatalmi státuszát. Ez, a szilovikok által támogatott irányvonal azonban áldozatokat követel a lakosságtól. A kérdés csak az, hogy az orosz állampolgárok miként reagálnak majd arra, hogy a nagyhatalmi státuszért az életszínvonalat kell majd feláldozniuk? A Kreml elébe ment a problémának, és a „tradicionális értékek” hangsúlyozásán keresztül igyekszik úgy alakítani az ország lakosainak nemzeti öntudatát, hogy azok a jó célok elérése és a nyugati dekadencia begyűrűzésének megfékezése érdekében akár áldozatokat is hajlandóak legyenek vállalni. Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez a politika sikeres lehet-e, akkor jussanak eszünkbe Grinberg szavai: „Oroszországban a társadalom 10-15 százaléka valódi polgár, a többinek fogalma sincs arról, hogy mi történik, nem is nagyon érdekli.”

Létezik egy szintetizált forgatókönyv is, amely szerint katonai erejére támaszkodva Oroszország nagyhatalomként viselkedik az eurázsiai erőtérben, de gazdasági- és kulturális szempontból Európa felé orientálódik. Mivel egy együttműködő Eurázsia kialakulása globális igény, így a formálódó Eurázsiai Unió jól illeszkedhet az új, multipoláris világrendbe, ha az azt domináló Oroszországnak sikerül rendeznie viszonyát a Nyugattal.

Következtetések:

Oroszország problémái és feladatai évtizedek óta változatlanok: sürgős reformra szorul a gazdaság és az államigazgatás, miközben a politikusok megfelelni kényszerülnek a nagyhatalmi státusz visszaállítását követelő társadalmi igényeknek is.

Az orosz gazdaság fő problémái közé tartozik az energiahordozók és ásványkincsek kitermelésére épülő bányászat túlzott dominanciája, amely az ország költségvetését kiszolgáltatja a világpiaci árak ingadozásának. Ebből az egyetlen kiút, ha sikerül megerősíteni a versenyszféra szereplőit, különös tekintettel a feldolgozóiparra, az építőiparra, az élelmiszeriparra, valamint a szolgáltatások piacára, amelybe a tercier és kvaterner szektor egyaránt beletartozik. A kvaterner szektor viszont csak akkor indulhat fejlődésnek, ha sikerül visszaszorítani a bürokráciát, a korrupciót és sor kerül az államigazgatás reformjára is.

Az állam reformja mostanra megkerülhetetlenné vált, hiszen a jogbiztonság, a tulajdon biztonsága alapvető követelmény a külföldi tőke beáramlásához. Az ország csak akkor számíthat a befektetők bizalmára, és a beáramló új technológiákra, ha garantálni tudja a hatékony és támogató államigazgatási folyamatokat, a független igazságszolgáltatást, valamint a tervezhető és kiszámítható működési környezetet.

Oroszország helyzetét különlegessé teszi történelme, hiszen a gazdaságfejlesztés objektív szempontjai mellett a politikai vezetőknek a társadalmi elvárásokat is figyelembe kell venniük. A Szovjetunió szétesése után mostanra ismét lehetőség nyílt rá, hogy Oroszország nagyhatalomként viselkedjen, még ha csak az eurázsiai erőtérben is. Ezek a törekvések azonban igen drágák: a vámunió alapjain létrejött Eurázsiai Unió, amely szavatolja Oroszország regionális nagyhatalmi státuszát, igen költséges vállalkozás lehet, csakúgy, mint a kelet-ukrajnai konfliktus következtében kialakuló geopolitikai helyzet, amely az egyébként is apadó, energiahordozókból származó bevételek mellett szankciókkal sújtja az orosz gazdaságot.

Oroszország a jelenlegi helyzetben több alternatíva közül is választhat: vagy rendezi konfliktusát a Nyugattal, vagy távolodik tőle. Mindkét út lehetséges, de a hosszú távú gazdasági kilátások merőben mások: az első esetben egy nyugati mintára szerveződő, felzárkózó állam képe rajzolódik ki előttünk, a második forgatókönyv viszont egy elszigetelődő, katonailag erős, de a polgároknak csak alacsony életszínvonalat biztosító helyzetet vizionál.

Bármi is legyen a végkifejlet, a jelenlegi helyzet szervesen illeszkedik abba a történelmi folyamatba, amely Nagy Péter cár uralkodása óta jellemzi Oroszországot. Az ősi szlavofil (ma népnemzetinek is nevezett) – nyugatos ellentét ma is él, s ha pártpolitikai szinten nem is jelenik meg, az értelmiség köreiben élénk vitákat gerjeszt. S, ha a vita ugyanaz maradt is, a kihívások megváltoztak, hiszen Oroszországnak ma már egy globalizált, multipoláris világban kell megtalálnia a helyét. Az adott helyzetben viszont a gazdasági teljesítményére pillanatnyilag nem támaszkodhat. csak erőforrásaira, katonai erejére, kultúrájára, történelmi befolyására és politikusai tehetségére.

Források jegyzéke

Aljazeera: http://www.aljazeera.com/indepth/opinion/2014/02/struggle-central-asia-russia-vs-201422585652677510.html

Ara-Kovács Attila: A birodalmi gondolat kényszere (2014.): Letöltve: 2015.03.26-án a Magyar Narancs weboldal Diplomáciai jegyzet c. blogjáról: http://magyarnarancs.hu/diplomaciai_jegyzet/a-birodalmi-gondolat-kenyszere-90337

Balci, Huchet, Laruelle,Peyrouse (2010): China and India in Central Asia, A new great game?, Palgrave-Macmillan, London.

Bernek Ágnes (2013.): Az atlanti erőtérből az eurázsiai erőtérbe? Magyarország a XXI. század többpólusú világában, Geopolitika a XXI. században, L’Hatmattan Kiadó, Budapest

Bernek Ágnes: Új világrend küszöbén (2015.): Letöltve 2015.03.27-én a Földgömb.hu weboldalról:
http://www.afoldgomb.hu/emberi-tenyezo/1353-uj-vilagrend-kuszoben

Brade-Percik-Pityereszkij: Területrendezési tervek, településhálózat-fejlesztési koncepciók a volt Szovjetunióban és a mai Oroszországban, Földrajzi Értesítő, 2002. 3-4. füzet, pp. 301-318.

Brzezinski, Z. (1999): A nagy sakktábla, Budapest, Európa Könyvkiadó

Brzezinki, Z. (2013.): Stratégiai vízió, Budapest, Antall József Tudásközpont

http://www.businessinsider.com/the-future-of-russias-skolkovo-innovation-center-2013-9

Dimitriev, M.: Russian Economic Goals to 2020: Dreams or Reality? (2008.), Letöltve 2015.03.15-én a Center for Strategies & International Studies weboldaláról:
http://csis.org/images/stories/Russia%20and%20Eurasia/080829_ruseura_sumdmitrievaslund.pdf

Enyedi György: Városi Világ (2012.), Akadémiai kiadó, Budapest, pp. 155-164.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember (2014), Európa, Budapest.

Gilman, M.: The Russian Economy: Resilence But for How Long? (2105.): Letöltve: 2015.03.26-án a Russia in Global Affairs weboldalról:
http://eng.globalaffairs.ru/number/The-Russian-Economy-Resilience-But-for-How-Long-17375

Grinberg, R. (2015): Az oroszok tudnak szenvedni és ezt büszkén teszik, Figyelő, 2015/19 (30. oldal)

Lengyel Imre (2010.), Regionális gazdaságfejlesztés, Budapest, Akadémiai Kiadó

Edward Lucas (2014), The New Cold War: Putin’s Russia and the threat to the West, Palgrave-MacMillan, London.

Morozov, V.: Nature Abhors a Vacuum (2014.), Letöltve 2015.03.15-én a Russia in Global Affairs weboldalról:
http://eng.globalaffairs.ru/number/Nature-Abhors-a-Vacuum-16994

Safranchuk, I.: Globalization in the minds (2015.): Letöltve: 2015.03.26-án a Russia in Global Affairs weboldalról:
http://eng.globalaffairs.ru/number/Globalization-in-the-Minds-17369

Sipos János: Zbigniew Brzezinki: Stratégiai vízió – Amerika és a globális hatalom válsága (2014.), Letöltve 2015.03.26-án a Transform.hu weboldalról:
http://transform.hu/index.php/kultura/651-zbigniew-brzezinski-strategiai-vizio-amerika-es-a-globalis-hatalom-valsaga

Oroszország a WTO tagja lett (2012.), Letöltve: 2015.03.26-án az Index.hu weboldalról:
http://index.hu/gazdasag/vilag/2012/08/23/oroszorszag_a_wto_tagja_lett/

Oroszország – Államadósság a GDP-hez (2014.), Letöltve: 2015.03.15-én a Trading Economics honlapjáról:
http://hu.tradingeconomics.com/russia/government-debt-to-gdp

Oroszország csökkentette az olaj exportadóját (2002.), Letöltve 2015.03.14-én az Origo.hu weboldalról:
http://www.origo.hu/gazdasag/hirek/20020121oroszorszag.html

Padlón Putyin birodalma – Így roppant meg Oroszország! (2014.), Letöltve: 2015.03.14-én a Portfolio.hu weboldalról:
http://m.portfolio.hu/vallalatok/padlon_putyin_birodalma_igy_roppant_meg_oroszorszag.207960.html

Russian Federation (2014.), Letöltve: 2015.03.15-én a Világgazdasági Fórum honlapjáról:
http://reports.weforum.org/global-competitiveness-report-2014-2015/economies/#indexId=GCI&economy=RUS

Russian Federation (2015.), Letöltve: 2015.03.15-én a Világbank weboldaláról:
http://data.worldbank.org/country/russian-federation

Russia Foreign Exchange Reserves (2015.), Letöltve: 2015.03.15-én a Trading Economics weboldalról:
http://www.tradingeconomics.com/russia/foreign-exchange-reserves

Russia gains 11 points in Global Competitiveness Report 2014 (2014), Letöltve: 2015.03.15-én a Russia Today weboldalról:
http://rt.com/news/184720-russia-global-competitiveness-rises/

Two years on, a fresh look at Russia in the WTO (2014.): Letöltve: 2015.03.26-án a Russia Beyond the Headlines weboldalról:
http://rbth.co.uk/opinion/2014/10/02/two_years_on_a_fresh_look_at_russia_in_the_wto_40281.html

ИТОГОВЫЙ ДОКЛАД О РЕЗУЛЬТАТАХ ЭКСПЕРТНОЙ РАБОТЫ ПО АКТУАЛЬНЫМ ПРОБЛЕМАМ СОЦИАЛЬНО-ЭКОНОМИЧЕСКОЙ СТРАТЕГИИ РОССИИ НА ПЕРИОД ДО 2020 Г (2012.), Letöltve: 2015.03.26-án a 2020strategy.ru weboldaláról:
http://2020strategy.ru/data/2012/03/14/1214585998/1itog.pdf

Распоряжение Правительства Российской Федерации № 1662-р от 17.11.2008 г. «О Концепции долгосрочного социально-экономического развития Российской Федерации на период до 2020 года»

http://sputniknews.com/voiceofrussia/news/2014_04_17/We-do-not-fear-NATO-enlargement-Putin-3929/

 A fenti blogbejegyzés lektorált és szerkesztett változata a Külügyi Szemle 2015. évi 2. számában is megjelent, Dr. Grúber Károly szerzőtársammal közösen. Dr. Grúber Károly a Külgazdasági és Külügyminisztérium munkatársa. A cikkben leírt vélemények kizárólag a szerzők tudományos véleményét tükrözik, és semmilyen módon nincsenek kapcsolatban és nem esnek egybe a magyar kormányzati álláspontokkal.